By Jeremy Harbeck (NASA), via Wikimedia Commons

Sokszor, sok helyen felmerült ez a kérdés a whisky kapcsán. Bár az utóbbi években jelentős javulás érzékelhető a vendéglátás területén, de még mindig jobb, ha már a rendelés pillanatában tisztázod azt, hogy jéggel, vagy jég nélkül kéred az italodat.

Természetesen nem csak a pincérek, pultosok körében, hanem az emberek között is él még az a tévhit, hogy whisky-t jéggel kell inni. A múltban előfordult velem, hogy míg egy magas színvonalúnak tekintett helyen egy marék jéggel kaptam a megrendelt jó minőségű ír whisky-t, amit természetesen nem kértem bele, addig egy kiskocsmában hosszasan vitatkoztam a pincérrel, hogy kaphatok e jeget egy alacsonyabb kategóriájú ír whisky-be, ha direkt kérnék bele kivételesen.

Nem tudnám megmondani honnan ered „whisky-t csak jéggel” gondolat, de biztos vagyok benne, hogy kialakulásában nagy szerepe volt a kilencvenes éves sikersorozatának, a Dallasnak, vagy éppen a régi krimiknek, ahol a főhős így itta a napi nyolc-tíz whisky-jét.

Ami az érdekes ebben az az, hogy valójában ezzel nem is mutattak feltétlenül rossz példát, hiszen ezekben a művekben többnyire bourbon whisky-t isznak, amihez valóban nem rossz gondolat némi jeget keverni. Az már más kérdés, hogy ezt az alapelvet sokan minden más whisky-re is kiterjesztik, ez pedig már nem mindig állja meg a helyét.

Tehát kimondhatjuk, hogy ez egy igen megosztó kérdés hazánkban, amiről hosszasan tudnak vitatkozni a fogyasztók, a rajongók, de bizonyos esetekben a szakértők is.

Miért is lényeges ez?

Azzal - remélem -, nem mondok senkinek újdonságot, hogy a pohárba csilingelő jégkocka több módon is megváltoztatja az italok karakterét, hiszen a hűtés már eleve más aromákat erősíthet fel, de az olvadással az ital fel is vizeződik kissé, ami tovább módosíthatja az ízét.

Egy barátom által szervezett whisky kóstoltatáson részt vettem egy, ezzel kapcsolatos kísérletben, amit bárki otthon is kipróbálhat, egyrészt mert jól szemlélteti a jég hatásait, másrészt pedig azért, mert három pohár whisky-t is megihatunk közben és mindezért a tudományt "okokhatjuk".

Szóval végy egy blended skót whisky-t (vagy bármilyen mást, de kérlek NE single malt-ot), tölts ugyanannyit belőle három, lehetőleg egyforma, pohárba. Az elsőt kóstold úgy, ahogy van tisztán, szobahőmérsékleten, a másodikat jéggel hűtve, a harmadikat pedig egy kevés sima vízzel hígítva. Higgyétek el, markáns különbségeket fogtok érezni, hiába ugyanazt az italt ízlelgetitek. Ha valakivel „vakon” végeztetitek el a tesztet, akkor jó eséllyel három különböző whiskyre fog tippelni.

Vagyis, ha egy whisky kapcsán azt az ízt, azokat az aromákat akarjuk érezni, amit a keverőmesterek megálmodtak, akkor mindenképpen érdemes figyelembe venni az adott italhoz kapcsolódó ajánlásokat a hígításával kapcsolatosan.

Az alábbiakban a személyes javaslatomat olvashatjátok a jég használatával kapcsolatban, ez többnyire megegyezik az általános szabályokkal, de lehetnek eltérések.

• Single malt whisky-k: Tisztán, szobahőmérsékleten fogyasztandóak.
• Blended whisky-k:
  
  • Skót: Tisztán, szobahőmérsékleten, de ha muszáj, akkor egy kevés vízzel hígítható.
  • Ír: : Tisztán, szobahőmérsékleten.
  • USA:
    • Rye: Inkább tisztán, szobahőmérsékleten.
    • Bourbon: Jéggel, vízzel, esetleg szódával hígítható.
  • Kanada: Inkább tisztán, szobahőmérsékleten.
  • Japán: Tisztán, szobahőmérsékleten.

 Szobahőmérséklet alatt 20°C környéke értendő.

Mit tehetünk, ha egy forró, nyári napon otthon, vagy épp a kedvenc bárunkban a „szobahőmérséklet” inkább 30°C és mi mégis whisky-znénk?

Nos, ez esetben is inkább a pohár hűtését javasolnám akkor, ha olyan whisky-t iszunk, ami jég nélkül javasolt.

Összefoglalva, véleményem szerint érdemes betartani az alapvető ajánlásokat a whisky hígításával kapcsolatban, hiszen tényleg így élvezhetjük ki leginkább azokat az ízeket és aromákat, amiért szeretjük ezt az italt.

De szeretném azt is leszögezni, hogy a fentiek nem „ökölszabályok”, mindössze csak ajánlások, így mindenki igya úgy a whisky-ét, ahogyan szeretné.

Tullamore D.e.w., blended whiskey, Írország

Forrás: Magányos Maláta

A Tullamore Dew az egyik kedvenc Ír whiskey-m, amit szerencsére hazánkba is nagyon könnyen beszerezhetünk. Talán nem ez a legismertebb ír ital, de bizton állíthatom, hogy az egyik legjobb az elérhető árú, nem belépő szintű blended-ek világában.

Továbbá a kedvenceim közé tartozik azért is, mert a selymes, tapintatos ízével kitűnően alkalmas arra, hogy olyan társasága is elvigyük, ahol nem, vagy nem csak, whisky rajongókkal találkozunk. Hiszen mindannyian kerülhetünk olyan szituációba, amikor valamilyen alkohollal hozzá kell járulnunk a társaság szórakozásához, de nem szívesen pazarolnánk el erre a célra egy komolyabb whisky-t. Ilyenkor a Tullamore Dew a legjobb kompromisszum, legalább is véleményem szerint.

Az ital bemutatása előtt, térjünk ki egy pillanatra az ír whisky-kre általában.

Azaz mitől Ír az ír whisky?

Ír whiskey-nek tekinthető az a whisky, amit Írországban készül és legalább három évig fahordóban érlelték. természetesen az átlagos érlelési idő ennél hosszabb. Jellemzőjük még ezeknek az italoknak, hogy nem használnak tőzegfüstöt az előállításuk során, így kevés kivételtől eltekintve nem is jellemző rájuk a füstös aroma. A skót whisky-khez képest fontos különbség még az is, hogy az ír whisky-t háromszor párolják le ettől kapja a lágyabb, könnyedebb ízét. Valamint fontos még megemlíteni, hogy az árpamaláta mellett nem malátáztatott azaz sima árpát is felhasználnak a készítés során.

A Tullamore Dew egy szintén háromszor lepárolt, hagyományos ír whiskey, amely jól reprezentálja az összes a típusára jellemző tulajdonságot.

Illat:

Az poharat az orrunkhoz emelve, mint a blended whisky-knél általában, itt is az acetonos, alkoholos szag az, amit észrevehetünk. Azonban ha hagyjuk lélegezni az italt, akkor kis idő múlva az alkoholosságok kiegészítik más izgalmasabb aromák is, mint az enyhe virágméz illat, vagy éppen a nyers, frissen készült fahordó jellegzetes illata.

A szakirodalom az ital illatával kapcsolatban a fentiek mellett a gyümölcsös aromákat emeli ki a whiskey-ben.

Íz:

A kortyot a szánkban megforgatva szintén könnyű virágos ízekkel találkozunk, szerencsére itt nincs nyoma az alkohol csípősségének. Ami viszont megjelenik, ahogyan az ír whisky-kre jellemző, az az olajosság. Nem bántóan, de jól kiérezhetően, szinte az egész nyelvünket bevonja az ital.

Utóíz:

A whiskey utóíze kellemesen hosszú, aromáiban inkább az ital illatával rokon, azaz a száraz, citrusos, fás ízek dominálnak benne.

A szakértők nyomokban tejkaramellát is éreznek az utóízben. ezzel a megállapítással, szokás szerint, nem vitatkoznék, de az én műkedvelő nyelvem ezeket az ízeket nem találta.

Megjelenés:

Az ital sápadt aranyra emlékeztető színnel kényezteti a szemünket, az üvege szögletessége pedig könnyen észrevehetővé teszi bármilyen zsúfolt polcon rejtőzik is az üzletekben. A palackon található címkék visszafogottak a címke zöld színe pedig azonnal Írországot juttathatja eszünkbe, amit a szemünk elé kerül az ital.

Összefoglalva, csak ajánlani tudom mindenki számára ezt a whisky-t, akár az ír jellegzetességekkel való ismerkedésre, akár csak egy baráti iszogatásra, vagy éppen céges csapatépítőkre. De egy kellemes ír kávénak is jó alapanyaga lehet, ami a közelítő őszi, téli időjárásban remek lélekmelegítő lehet minden whisky rajongó számára.

Ja és az ír whisky-be soha, semmilyen körülmények között ne tegyünk jeget!

Az italt az egyik kedvenc báromban a Szertár Zugbárban kóstoltam.

Adatok:

Név: Tullamore Dew Malt
Érlelési idő: -
Régió: Írország

Forrás:

http://www.tullamoredew.com/
https://www.masterofmalt.com/whiskies/tullamore-dew-whiskey/

Laphroaig, Islay Single Malt, 10 éves

Forrás: By Blueye

Az egyik első és mindmáig meghatározó, whisky-s élményem ehhez az italhoz kötődik, had kezdjem rögtön ezzel ezt a bejegyzést.

Szóval valahol Skóciában a kétezres évek első felében gyanútlanul levettem egy kis, alig két decis üveg Laphroaig-ot az polcról a megszokott hipermarketben. Addigra már kipróbáltam néhány single malt-ot, szóval úgy gondoltam van fogalmam ezekről az italokról, de arra, ami az üveg kinyitása után ért, nem voltam felkészülve.

Képzeljetek el egy kb. 40-50 négyzetméteres L alakú, a konyhával egybenyitott nappalit. Na, ennek álltam az egyik végében, amikor a másik végén kinyitotta a cimborám azt az aprócska kis üveget. A következő percben pedig mindent elárasztott egy olyan markáns, összetéveszthetetlen illat, amit soha életemben nem éreztem azelőtt és hirtelen megnevezni sem tudtam volna. Kellett egy kis idő, mire sikerült definiálnom magamban, de végül sikerült. A Laphroaig-nak olyan az illata, mintha beleharapnál egy ázott, égett fadarabba. A mai napig odavagyok ezért az illatért.

Nos igen, az Islay whisky-k már csak ilyenek, a füstös, gyógyszeres, tőzeges aromák szinte kivétel nélkül mindegyikre jellemzőek. Azóta, természetesen, arra is rájöttem, hogy a Laphroaig messze nem a legfüstösebb whisky a világon, de hát, akkoriban még kezdő rajongója voltam ezeknek az italoknak, ezért nem is csoda, hogy sem a Kilchoman, sem az Ardbeg nem került még a figyelmem középpontjába. (és akkor az Bruichladdich lepárló Octomore-át még nem is említettem)

Viszont ez a masszívan füstös illattal szemben tisztességtelen lenne nem kiemelni azt a fontos tényt, hogy bár egy nagyon markáns illatról beszélhetünk, de ettől még ez az illat nem lesz kellemetlen! Sőt, a magam részéről elmondhatom, hogy kifejezetten megszerettem, pedig higgyétek el, én sem brikettet szoktam ropogtatni szabadidőmben.

Arra pedig, hogy a whisky-k illatai, ízei mennyire más képzetet váltanak ki belőlünk nem is kell jobb példa néhány közeli barátomnál, akik szerint az általam fentebb leírt whisky-ben egyszerűen benne van a kolbász. Ők legalább is a füstölt sonka, kolbász aromáját érzik ezeken az italokon. Nos, ahány ház, annyi füstölő, mondaná erre a művelt skót!

Az ital színe világos aranysárgaként írható le, ez egyébként sok hasonlóan füstös whisky-re igaz az Islay szigetén készültek közül.

Az íze az illatához hasonló, kesernyés, kormos, enyhén gyógyszeres ízeket érezhetünk kortyolás közben, mely bár nem bántó, de sokakban felidézheti gyermekkora kellemetlen kalandjait a kötelező orvosságokkal szemben. A fentiek mellett enyhén olajos mellékízeket is kiérezhetünk.

Az ital lecsengése hosszú, sokáig a szánkban érezzük a füstös, kesernyés ízeket.

Összefoglalva a Laphroaig egy érdekes, izgalmas single malt, ami jól megtestesíti az Islay régió whisky-einek jellegzetességeit. A kipróbálását mindenkinek ajánlom, bár azt nem garantálom, hogy mindenkinek ízleni is fog.

Budapesten ráadásul egészen váratlan helyeken is tartják, így a kipróbáláshoz nem feltétlenül szükséges egy teljes üveget megvenni. Akinek ízlik, az úgy sem tudja majd megállni.

Ja, és ha egy ismerősötök azt mondja, hogy kóstolt valami füstös, kesernyés, kimondhatatlan nevű whisky-t, akkor nyugodtan világosítsátok fel arról, hogy az a Laphroaig volt.

Adatok:

Név: Laphroaig
Érlelési idő: 10 év
Régió: Islay

Monkey Shoulder, blended malt whisky, dupla kritika

Forrás: Az Instengrammunk

Ádám

Ilyen lusta dög nincs a világon, mint én; ennek a cikknek már legalább egy hete meg kellett volna születnie, ugyanis a majmokat egy madárlátta Grant's-el együtt, a kétrészes William Grant & Sons sorozatunk részeként kóstoltuk. Tamás becsületére legyen mondva, Ő kész is lett vele még akkor, én koptatom ilyen lassan a billentyűzetet.

A Monkey Shoulder ezzel együtt megérdemli, hogy megfontoltan írjak róla. Tudniillik, az egyik kedvenc whiskym, és kistestvérével ellentétben messzi van attól, hogy a bálásként kezeljük: a három majom motívummal ellátott, igényes kinézetű palack kizárólag malátaviszkiből készült, egyéb gabonát nem látott, gyönyörű borostyánszín, prémium keveréket tartalmaz.

Illat:
Mivel a cikk írásakor a fent említett palack egy ideje már nyitva volt, elnéztem neki a markáns alkohol-érzetet, főleg azért, mert ezzel együtt is sokkal igényesebb, letisztultabb benyomást tett rám, mint a percekkel azelőtt kóstolt Grant's. Elsőre virágmézet, majd némi vizsgálódás után szilvát, bogyós gyümölcsökből készült lekvárt éreztem rajta. Ahhoz képest tehát, hogy a blended maltokat kimondottan nem az illatukért szeretjük, ez a konkrét típus elég jól kezdett nálunk.

Íz:
Az első kortynál mindig megnézem az olajosságot, amelyet a nem teljesen szar típusok rendre hoznak. Ezúttal is kipipáltam ezt a tételt, de sem ez, sem az íze nem nyűgözött le különösebben (némi tinta, talán ezúttal is a régóta nyitott üveg miatt). A torokhatása inkább forró, mint karcos, ez ízlés dolga.

Lecsengés:
Az általam kóstolt jó blended whiskyk közös tulajdonsága, hogy a végjátékban hódítottak meg. A Monkey Shoulder pedig jó blended whisky, tehát a boldog befejezés itt is garantált: a forró toroksimi után némi szilvamaradványt, és nyers, kormos gabonákat éreztem, amelyet Nikkáéhoz hasonló hűs érintések követtek, talán annyi különbséggel, hogy ebben nem éreztem a mentolt.

Összegzés:
Azt írtam fel, hogy kétféle whisky van: amelyikből jó az utolsó korty, és amelyikből szar. A Monkey Shoulderből jó, szépen, lágyan siklik, jöhet még. Eredetileg a Grant's-hez kellene hasonlítani a cuccot, mivel amellé ittuk, de ez nem lenne tisztességes: igényesebb dolog ez, igényesebb alkalmakra. Mint a Nikka.

A szubjektív észosztással ezzel megvolnánk, imhol vala a szakértés:

Tamás

Bár blended whisky-ről van szó, a Monkey Shouder az egyik, igen jó bizonyíték arra, hogy ebben a műfajban is lehet érdekeset, különlegeset alkotni. A whisky-t eredetileg azzal a céllal készítették, hogy szélesebb körben megismertessék a keverék alapjául szolgáló single malt whisky-ket, a Kininvie-t, a Balvenie-t és a Glenfiddich-et.

A nevét állítólag arról a jelenségről kapta, hogy a malátát forgató munkásoknak folyamatosan megrándul az egyik válluk a munkájuk miatt. Szóval az italt tekinthetjük egyfajta tisztelgésnek is azon fizikai munkát végző emberek előtt, akik nélkül mi sem kortyolgathatnánk a kedvenc párlatainkat. Ez úgy gondolom, hogy nagyon szép gesztus!
(Ehhez hozzátenném azt, ami a honlapon is szerepel: a Monkey Shoulder malátáit még mindig kézi erővel forgatják, mégis elérték valahogy, hogy javultak a munkakörülmények, és ezért ilyen balesetek már nem történnek. Hát biztos... - Ádám)

A Monkey Shoulder már a külső megjelenésében is érdekes jellegzetességeket mutat, hiszen ahogyan azt a minőségi whisky-k esetében megszokhattuk már az üvege is egyedi, tetszetős, jól megkülönböztethető jegyeket hordoz. A kissé zömök, de még éppen kézbeillő palackot három majom díszíti a nyak alatt, utalva ezzel az ital nevére és egyúttal jelezve azt, hogy itt valami különleges rejtőzik.

Illat:
Az első pillanatban az illata a frissen kinyitott tintásüveg illatára emlékeztetett, arra a sűrű savanykás és egészen egyedi illatra, ami ilyenkor felszabadul. Azt mondjuk nem tudom, hogy a kedves olvasók közül hányan éreztek ilyet, hiszen digitális korban élünk, de aki nem próbálta, az feltétlenül próbálja ki, csak hogy tudja miről is beszélek.

Némi levegőzés után az illat kibomlik kissé és a tintás aromák a szilva illata felé tolódnak el, majd meg sem állnak a friss szilvalekvár édes, savanykás illatorgiájáig.

Íz:
A fentebb leírt illatok a ital ízében sajnos, vagy éppen szerencsére nem köszönnek vissza. Az első korty némi sós, tengervizes ízt hagy maga után, ami mellett csak az alkohol kap szerepet. Egyszóval egy könnyű, jól „csúszó” whisky-ről beszélhetünk ebben az esetben.

Utóíz:
Az ital lecsengése enyhén füstös, az őszre, az őszi avar elképzelt ízére jellemző jegyeket mutat.

Összegezve:
A Monkey Shoulder egy nem túl komplex, de kipróbálásra mindenképpen ajánlott ital, ami jó kísérője lehet a baráti összejöveteleknek, beszélgetéseknek, hiszen bár kellemes kortyolgatni valót biztosít, mégsem vonja el a figyelmet iszogatás közben a partnereinkről.
(Na tessék, a Nikkáról is ilyesmit írtam, ugyeugye? :) - perszehogyÁdám)

Forrás:
https://www.monkeyshoulder.com/
Egyéb:
Helen Arthur: Ínyencek kézikönyve, Whisky

Castle of Edinburgh

Mint ahogyan az összes ital esetében, úgy a whisky-knél is lényeges információ a származási hely, hiszen ennek a tudatában többnyire már rengeteg információ birtokába jutunk azelőtt, hogy az első kortyot megízlelnék a poharunkban lévő italból. Gondoljunk csak a borokra, ahol ugyanazon domb két lejtője más-más ízt jelenthet, vagy éppen a vodkákra, ahol az orosz, a finn, vagy éppen az ukrán vodka bár valahol ugyanaz az ital, mégis más és más pusztán attól, hogy hol készült.

A fenti állítások pedig hatványozottan igazak a kedvenc italunkra a whisky-re is, hiszen, mint a jó borok esetében is, itt nem csak az számít melyik országben készítették, de még az adott országon belül is megkülönböztethetünk régiókat, hogy a lepárlási eljárásbeli különbségekről, vagy éppen az érlelési eljárásról, vagy éppen a használt alapanyagokról ne is beszéljek. Komplex ital a whisky, ha eddig ez nem lett volna világos valakinek.

Éppen ezért indítjuk útnak ezt a sorozatunkat, amiben, szándékaink szerint, szépen végig fogjuk venni az országokat, bemutatva az ott készült whisky-k jellegzetességeit.

Ebben a cikkben a Skót single malt régiókat fogom vázlatosan bemutatni, hiszen sem a cikk terjedelme, sem pedig az olvasók (és a szerző) ideje nem engedi meg, hogy túlságosan belebonyolódjak a részletekbe. Már csak azért sem, mert feltett szándékunk, hogy az egyes italok bemutatásakor is kitérjük annak származási helyére és az innen eredő jellegzetességekre.

Mi is az a single malt? Nos, single malt whisky-nek azokat a whisky-ket nevezhetjük, amelyek előállításához csak egyetlen lepárló termékeit használják fel, ellentétben a whisky-k másik nagy családjával a blended whisky-kel, amik előállítása során több lepárló termékeit elegyítik. Lásd például a Johnnie Walker Green Label –t bemutató írásunkat.

Abban, hogy pontosan hány single malt régiót különböztethetünk meg még a szakírók között sincs teljes egyetértés. Van ahol négy nagyobb régiót különítenek el, de akad olyan aki ötöt különböztet meg, de ha a Classic Malt sorozatban szereplő whisky-k számát vesszük alapul, akkor hat régióról kell említést tennünk.

Nos, én most önkényesen öt jellegzetes régiót fogok nektek bemutatni, úgy gondolom ez elég ahhoz, hogy egy kis betekintést nyújtsak a skót whiky-k szerteágazóan bonyolult, de azért gyönyörű világába.

Lowland:

A Skócia déli részén elhelyezkedő nagy kiterjedésű Lowland régió, valaha több lepárló is létezett ebben a régióban, de mostanra alig néhány maradt. Az itt készített whisky-kre a könnyed, lágyabb ízek jellemzőek, füstös, tőzeges italok szinte egyáltalán nem készülnek itt.

A lowland-i whisky-ket bátran ajánlhatjuk a single malt-okkal most ismerkedő, vagy éppen az ír whisky-k iránt rajongóknak is, nem fogunk csalódást okozni.

A régió egyik jellemző whisky-je a Glenkinchie.

Highland:  

Skócia legnagyobb kiterjedésű whisky régiója a Highland régió, amely az ikonikus skót dombvidéken terül el. Az óriás területen rengeteg lepárló található, amelyek nagyon különböző whisky-ket állítanak elő, közös régió ide vagy oda. Az itt készült italok közös jegyeiben a tengervizes sós aromák éppen úgy megtalálhatóak, mint akár az enyhe füstössége, vagy éppen a sűrű mézes jellegek.

Ajánlani bátran lehet mindenkinek, a kezdő whisky kóstolótól a haladóig, az itt készülő párlatokban mindenki meg fogja találni a számára izgalmas dolgokat.

A régió egyik jellemző whisky-je az Oban.

Speyside:

A Speyside régióban található a skóciai lepárlók több, mint fele, így rengeteg különböző whisky kerül ki az ebből a régióból. Ezek a whisky-k bár minden esetben önálló karakterek, mégis közös jellemzőjük a mézes, vaníliás, gyümölcsös aroma, a komplex, telt ízvilág.

A Speyside maltokban mindenki megtalálhatja az elvárásainak megfelelő whisky-t, így ajánlani az égvilágon mindenkinek lehet.

A régió egyik jellemző whisky-je az Cardhu.

Islands:

Az islands régiót sokan a Highland régió részének tekintik, de a közvélemény önálló régióként tekint rá. AHebridák szigetein rengeteg lepárló telepedett le, kihasználva a whisky lepárlás számára ideális éghajlatot és a rendelkezésre álló természeti erőforrásokat. Sokfajta whisky-t állítanak elő a szigeteken, amelyek között éppúgy megtalálhatóak a könnyed, édesebb whisky-k éppen úgy, mint a karakteres, füstös, borsos jegyeket felmutató italok.

Ajánlani inkább a haladó kóstolók számára érdemes, de a könnyedebb tételekkel (pl. Arran lepárló termékei) mindenki bátran elkezdheti az utazását a Hebridák szigetei között.

A régió egyik jellemző whisky-je az Talisker.

Islay:

Islay a Belső-hebridák egyik szigete, mely az egyik legnépesebb is. Emellett ezen a szigeten állítják elő a legkarakteresebb, legerősebb whiskyket is, melyekre az erős füstös, tőzeges, orvosságos aromák a legjellemzőbbek.

Az erősségük okán ezt már csak haladó whisky rajongóknak ajánlanám, bár elképzelhetőnek tartom, hogy a kezdők között is akad olyan, aki beleszeret a csípős, füstös aromákban. Az én esetemben innen származott az életemben másodikként megkóstolt whisky és őszintén mondhatom, hogy nem bántam meg.

A régió egyik jellemző whisky-je az Caol Ila.

Nos, ennyi lett volna a skót whiskyrégiók gyors áttekintése, remélem hasznosnak találjátok. Amennyiben kérdés merül fel, kérlek ne habozzatok feltenni a kommentekben.

 Felhasznált irodalom:

 - Michael Jackson: Whisky

 Web:

 http://www.malts.com/index.php/Choosing-Whisky/Whisky-Regions-of-Scotland

Grant's Family Reserve - Dupla kritika

Forrás: Pixababy

Tamás

A Glenfiddich kifejezés jelentése a szarvas völgye. Ezt a telket vásárolta meg a Grant család 1886-ban, hogy régi vágyukat beteljesítve saját lepárlót alapítsanak. A lepárlót végül tégláról téglára haladva a saját kezükkel építették fel. Ezzel kiválóan mutatva azt az elszántságot, ami tetten érhető a lepárló működésében, az italok népszerűségében mind a mai napig. az pedig már önmagában is komoly jelentőséggel bír, hogy a világon legismertebb single malt whisky a Glenfiddich is a cég termékei  közé tartozik. (Amiről szó is lesz egy önálló cikkben később)

A Grant’s első kiadása 1898-ben született meg és az elmúlt több., mint 100 évben a népszerűsége és ismertsége csak növekedett. Jellegzetes háromszög alakú üvege, jól megkülönböztethetővé teszi az olcsóbb whisky-k között és ez is mutatja, hogy itt valami érdekesebbről beszélhetünk, mint az árkategóriájában szereplő többi ital esetében, mert bár valóban nem drága whisky, de mégis felmutat olyan jellegzetességeket, amik messze túlmutatnak az áránál.

Szín, illat:

Színében a nyári naplementéket idéző világos bronzos árnyalatokat láthatunk, amik előre jelzik, hogy itt egy kellemes, barátságos ital vár ránk.

Az illata nem túl markáns, az első pillanatban inkább az alkoholt érezhetjük, de szerencsére nem túl bántó módon. Egy kis ismerkedés után eltűnnek a gyümölcsös aromák is, itt jelesül a karácsony környékén, a fűtőtesten aszalt narancshéj, szegfűszeggel megbolondított illatát érezhetjük.

A szakavatott kóstolók találkozhatnak még némi tölgyes, szilvabefőttes, mézes illatokkal is.

Íz, utóíz:

Az ízében inkább semleges, legfeljebb egy kis kormos, füstös ízt érezhetünk, én itt nyomát sem találtam a szakértők által megénekelt „krémességnek”. Az utóízek viszont durvább alkoholos csípősséget mutatnak, itt már-már kellemetlennek volt mondható az egész nyelvet beborító csípősség.

Ahogyan a Maker’s Mark esetében, itt is kipróbáltuk jéggel szelídítve is az italt:

Az előző esethez hasonlóan itt is pozitív irányba változott az ital néhány tulajdonsága. Az illatában az alkohol helyett marcipánra emlékeztető és kissé odaégett szilvalekvárra emlékeztető aromák jelentek meg, ami valljuk be sokkal kellemesebb, mint az előbb érzett alkohol. Az ízében itt is előkerült az olajosság és nagyobb szerepet kap az előbb is érzett kormos, füstös ízvilág. Szerencsére a jég az utóízt is megszelídíti kissé, eltűnik a csípősség és előkerülnek a földes, kesernyés ízek.

Ádám

A blog indulása óta foglalkoztat egy “bálás whiskyk” sorozat, melyben a magyar piacon fellelhető belépőszintet kóstolnánk végig. Ez kategória a benzinkutak és a Teszkók polcain az Old Man’s-szel és a Canadian Special-lel indul, s a kocsmai örökzöld Jim Beam-Jack Daniels-Ballantines-Red Label négyesen, valamint néhány, különféle áruházláncok által exkluzív termékként tartott, exotikus csemegén át (jó esetben) a Tullamore DEW-al, a Famous  és a Black Grouse-szal zárul, amelyek magasan lekörözve osztályos társaikat zseniális kapudrogokként szolgálnak a magasabb szintek felé. A Grant’s a William Grant & Sons lepárló-birodalom termékpiramisának legalsó lépcsőfokaként a kategória kiváló reprezentánsa.

Nagyjából ezekkel az elvárásokkal kezdtem kóstolni is.

Az illata nem lepett meg különösebben. Mint minden fiatalabb viszki, ez is egy erősebb, alkoholos lórúgással indított, de később meglepett némi fűszerességgel
szegfűszeg?
is, még ha ez nem is markáns, sem nem meghatározó jegye. Nem az illatáért szeretjük, na.

Íze nem nagyon van. Miután azt csináltuk vele, amit a kóstoláskor szoktunk, rádöbbentem, hogy ennél az italnál ez felesleges; ennyi erővel mosogatólevet is gargarizálhattam volna. Le kellett nyelnem a kortyot ahhoz, hogy egy pillanatra, érdekes, kicsit kesernyés, sajtos, fűszeres érzeteim legyenek, de az a korty friss kenyér falatjához méltón kellemes, telt érzést adott.

A lecsengése az illatához mérhető: érzete van inkább, mint jellege, s az acetonos maró érzet helyett forró bizsergést hagy a nyelven. Belépőszinű, ülésfűtött kínai masszázsfotelt kell elképzelni, amelyben a motor és a fűtőszál teljesítményét is túltolták, még is jó benne ülni egy kimerítő nap után.

Jéggel némileg, de nem jelentősen más az élmény, az általános alkoholgőzt elnyomva grillázsos, karamellés illatokat hozott elő az italból, amihez hasonlót frissensült, tálca zserbók közelében érezni. Az első korty után azért lehűlt kissé az első lelkesedésem is, ugyanis az illat-kakofóniából ide már nem sok jött át; a jég az erővel együtt a jelleget is kiveszi az italból. Érdemes lehet hűvös vízzel is próbát tenni, ugyanis miután a jégkocka feloldódott, a pohár pedig kapott egy kis levegőt , nagyon szépen csúszott az utolsó korty.

Összességében ha a csak négy rugóm lenne egy üveg whiskyre, gondolkodás nélkül ezt venném... de mindenképp pakolnék mellé valami mókusvizet.

Johnnie Walker Green Label

Tudnivaló, hogy ezt a blogot félig meddig magunknak írjuk. Ilyenformán pedig olyan strukturálatlan, zsigerekből szóló írások is rákerülhetnek olykor, amelyek nem a kóstolt italok által okozott érzetek teljességét vagy a választott téma szakszerűségét, hanem a blog szempontjából releváns, akár spontán élményeink esszenciáját próbálják átfogni. Most következő soraim is effélének tekintendők: a Romkert polcain fellelt Green Label whisky által ihletetten, egy görbe este jutalomjátékaként kerültek a billentyűkre, és nem volt szívem az általuk közvetített gondolatok nyers őszinteségét utólagos szerkesztéssel tompítani.

Olyan intenzív élmény volt, hogy muszáj azon melegében megírnom.

Akkor is, ha nem lesz összefüggő. Akkor is, ha az itthon magamba döntött Monkey Shoulder kell ébren tartsa bennem a szesz démonát.

A Romkert kellemes hely, ha valaki whiskyt akar inni. Jó idő esetén annak minden pozitívuma kiélvezhető a szabad levegőn, Glenfiddichből teljes sorozatot árulnak, és olyan különlegességek is akadnak a polcon, mint a 12 éves Glenfarclas, az Oban, vagy épp a Green Label Johnnie Walker, amely ezen írás témáját is képezi. Nem akartam én viszkizni, komolyan, egy pohár sörben állapodtunk meg, de éreztem én, hogy ha az üvegbe zárt avarillat Green Labellel találkozom, nem fogok tudni ellenálni. Egy ideig mondjuk sikerült… az itallapon nem szerepelt, a tehetségesek pedig tíz perc alatt sem tudták kirakni, mennyiért adják.

Nem volt lényeges.

A csupa szív, tölgyerdő-avarséta zöldcsíkost ki nem hagytam volna. Legalább tizenöt éves pure malt kutyulék, alkotórészei jó részét már nem kapni, üvegje ritka mint a fehér holló; s ha valaki egyszer-egyszer hozzájut, nem érzi, hogy blended whisky-t iszik, pláne nem Johnnie-t, melynek vöröscímkés verziójától világok választják el.

Nagyon zsenge, földszagú aromája van, egy picike szénnel, mintha valami orvosságos üveget szagolgatnék. De olyat, amelynek minden szippantása kipurgálja belőlem a rosszat, mint Aragornnak az Athelas, Son_Gokunak a Senzu-bab vagy Gorduinnak a felcsercsarab. Jó. Akkor is az volt, mikor a RAM Vakvarjúban egy levéldarab kiséretében kortyoltam az elsőt. Beleesett. Nem zavart.

Nem is karcolt, csak egy picit. Szén volt benne, szén, nem füst. Nem tudom, hogy csinálták, zseniálisak, földötörténetet alkottak üvegbe zárva, ami állapot volt inkább, mint esszencia. Európai kelta-dzsinn, ami nem szereti, ha megzavarják. Ezt jelezte az is, hogy kinyitás után nem sokkal gumibogyó szörp lett belőle, nem tudta már velem feledtetni az ugyanolyan-szép lányokat…  pedig ezt a csodát percekkel azelőtt, frissen kitöltve simán hozta.

Mondják, az igazi csodák a komfortzónádon kívül várnak rád. Ha ez így van, akkor igazi tejjel-mézzel folyó Kánaánnak kell annak lenni, ahonnan állandóan csengő kacajú hurik hívó szava hallik. Olyasféle, mint azé a barna hajú, bőrdzsekis angyalé, aki dévaj pillantással kísérte, ahogy átvettem a tizenkét éves Glenfiddichemet a pultostól. Olyat akartam kapni, amivel tudom, mit kezdjek, amitől tudtam, mit várjak, az élet mégis tartogatott meglepetést, amelyet kiaknáztlan kellett hagyjak. Szar ügy.

És mivel már a harmadik MajomVáll nyomja a májam, és kezdek bebaszcsizni, a Glenfiddich érzeteit zanzásítva kapjátok. Van belőle annyi, mint a szemét, így van időm, hogy folyamként hömpölygő Speyside-i sorozatom részeként terjedelmes összehasonlító cikket tervezzek a különféle évfolyamokból.

Fogyasszátok egészséggel és mértékkel.

 Oké. Valójában mit is ittam?

A Johnnie Walker Green Label egy 43%-os, vetted (vagy más szóval blended) malt whisky, amelyet kizárólag (!) 15 éves malátaviszkik párlatából kevernek, így a blended kategória legtöbb képviselőjével szemben nem tartalmaz gabonawhiskyt. Az összetevők listája impozánsnak mondható: Talisker, Linkwood, Cragganmore és Caol Ila. Ha összeadjuk, hogy a számban már ezek 10-12 éves verzióitól is külön-külön összefut a nyál, és a zöld címke csak gondosan válogatott és kimért elegyükre kerülhetett, adódik a konklúzió: mindenképp kóstolja meg, aki hozzájut...

Ez utóbbi viszont némi nehézséggel jár majd: a Green Label forgalmazását ugyanis néhány éve az egész világon megszüntették, mivel bizonyos összetevői elérhetetlenné váltak. (Érdekesség, hogy a tengerentúlon idén ismét piacra dobtak belőle egy limitált sorozatot.) Helyette a kormegjelölés nélküli Gold, vagy a némileg alacsonyabb kategóriában elhelyezkedő Black Label kiadásokat találhatja az érdeklődő... vagy ha igazán szerencsés, itt-ott még fellelhet belőle egy üveggel.

Jó kincskeresést mindenkinek!

Nikka All Malt, blended whisky - dupla kritika

Forrás: The Church, JQ

Tamás

Budapest egyre jobb hely lesz! Mármint a whisky kedvelő emberek szempontjából is. Nem, itt nem a nagykörúton gomba mód elszaporodó sörözők párszáz forintos Jim Beam akciójára gondolok. Nagyon nem. Viszont mostanra a belváros egyre több vendéglátóhelyén lehet legalább egy-egy érdekesebb, különlegesebb tételbe belefutni, mint ahogyan sikerült nekünk is a PIVO & BAR-ban összefutnunk a címben szereplő whiskyvel.

Az első palack Nikka whisky-met egy barátom lakásában tartott borbemutatón rendeltem meg, akkor még látatlanban. Érdekes volt, hogy egy borok forgalmazásával foglalkozó cég ilyen italt is tart a kínálatában, így nem tudtam ellenállni a csábításnak. Szerencsére az első kortyok után kiderült, hogy nem is hozhattam volna jobb döntést, a Nikka from the Barrel kiadása megéri az árát az utolsó fillérig. Hogy miért arról hamarosan egy önálló bejegyzésben mesélek nektek.

A fentiek miatt nagy örömmel és reményekkel telve rendeltem egy pohárral az All Malt-ból, kíváncsi voltam, hogy ez a kiadás is hozza-e azt a színvonalat, amit volt szerencsém megismerni a Nikka termékeivel való első találkozásomkor.

A megkapott ital színe biztató bronzbarna volt, amolyan igazi „whisky” színű.

Az illata egy markáns, alkoholos, kissé acetonos blended whisky illat, amit többé kevésbé minden olyan whisky produkál, aminek az üvege már egy ideje nyitva van. Hiába az oxidáció mindig megteszi a hatását. Kellemetlennek azért szerencsére nem mondható. Engem ez az illat mindig Skóciára emlékeztet, arra ahogyan ott egy bárba belépve, a pult közelében fogadott az ott lévő 50-60 palack whisky kipárolgásából összeállt illatfelhő. A szakértők egyébként füstölt húsos, füves, almás jegyeket éreznek a füstösség mellett. Nos, nekem még fejlődnöm kell ezen a téren az biztos.

Az első kortyot lenyelve a meglepő selymesség és a szembetűnően semleges íz volt feltűnő. A második kortyot a számban kicsit megforgatva már előkerültek a gyümölcsök is, az éretlen körte, fanyar aromája a nyelvem tövénél, némi mazsolás édességgel kombinálva. A kortyolgatás közben egyre dominánsabb volt az olajos „tapintás” is, ha élhetek ezzel a képzavarral. Ez, olyasmi, mintha az ital percről percre egyre jobban bevonná a nyelvet, sűrűbbé válna, ezzel tovább hangsúlyozva az eddig is megjelent aromákat.

Az utóíz újabb meglepetéseket hozott, itt más feltűntek a füstösebb, kormosabb , citrusosabb ízek is, sőt az utolsó kortyokban már némi tengervízre emlékeztető sósságot is éreztem.

Összegezve elmondható, hogy a Nikka All Malt nyugodtan ajánlható a whisky-kel mostanában ismerkedő személyeknek éppúgy, mint azoknak, akik már jártasabbak ebben a műfajban. Kellemes, könnyed ital, ami éppen csak annyira komplex, hogy a tapasztaltabb kóstolók is megtalálhassák benne azokat az aromákat, ami miatt megszerették a whisky-t.

Ádám

Eredetileg egy Macallant akartunk inni az Aquariumban, de ügyfélkezelési problémák miatt - és az agyvizem hőmérsékletének megőrzése érdekében - távozni voltam kénytelen. Tamással így a 47-es végállomásnál találkoztunk
“Na mivan, Pesti, már én tervezek neked útvonalat?”
és egy hirtelen jött sugallattól vezérelve a Pivo bár ponyvái alá rejtőztünk a Gozsdu udvart beragyogó napvilág hamis aranya elől. Hogy japán italt iszunk, az azután dőlt el, hogy kiderült, hogy az előre kinézett ír Bushmills kifogyott a készletről.

Hülyék ezek a japánok, na. Van egyfajta karmatikus kattantságuk, mintha az egész szigetük kapott volna valami durva, pszichoaktív serkentőszert, mikor Izanagi isten kardjáról a vízbe csöppent annak idején; s ha a minőség iránti elkötelezettségük a Nikkát kóstolgatva nem is volt elsőre nyilvánvaló, a végén szépen összeállt minden egy kerek egésszé.

Illat

Az első slukk nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A japánok iránti minden tiszteletemre szükségem volt, hogy szétzavarjam az átható acetonillat keltette asszociációk fiatalkori, csapnivaló párlatok emléke által gyalázott Yūrei szellemeit, és tiszta elmével várhassam a második próbálkozást. A harsány alkoholgőz persze ekkor sem maradt el, de annak hagymahéját lehántva először egy megfoghatatlan, markáns illatosítót, legvégül a gyermekkori vaníliás-szörpös tejberizs csendben megbúvó felharmonikusait találtam, amely feledtette valamelyest az első szippantás okozta sokkot. Gondterhelten körmöltem kurta tanulságaimat, mert akkor még nem tudtam azt, ami csak a legvégén állt össze: azt, hogy ezt az italt nem a szagolgatásra találták ki.

Íz

A fentiek után félve lehajtott első kor meglepő könnyedséggel simított végig a garaton, mondhatni csont nélkül, olyannyira, hogy elsőre a jelleget is hiába kerestem benne.

Údefinombazmeg

Ez volt az első szó, ami a papírra került, és a második kortyra is csak a nyelv hegyén érzett kellemes olajossággal tudtam a jegyzeteimet kiegészíteni. A konklúzió: a Nikka úgy viszonyul a kellemes iszogatáshoz, ahogy egy száguldó, szélcsatornában végletekig csiszolt japán szupersportkocsi a levegőhöz.

Lecsengés

Ahogy egy szupersportkocsi is távolodáskor, a látványa emlékével, Doppler-effektus torzította hangjával és kipufogógázai illatával tud igazán maradandó hatást tenni, a Nikkának is a lecsengésében rejlik az igazi ereje. Miután lenyeltem az első kortyot, és előkerültek az addig eldugott jellegek, addig kietlen jegyzeteim sakura-cseresznyefák módjára virágoztak ki. Enyhén kesernyés utóízről, kellemes csípősségről, egzotikus fűszerességről szólnak, édeskés gabonáról és hűs érintésekről. A Nikka lecsengése egy pillanatra újra felszínre hozta gyermekkorom kedvenc tejberizsének eldugott emlékfoszlányait, s végül egy kellemes, mentolos aromát hagyott a torokban, ami úgy halványult el, mint a vörös alkony utolsó sugara a Fuji vulkáni kúpja mögött.

Végszó

A pohár végét már tét és jegyzetelés nélkül, csak élvezetből fogyasztottuk. Finomabban siklott, mint egy Masamune tantō a lakkfa hüvelyébe, és ez adta az ihletet az utolsó lejegyzetelt mondatomhoz:

Arra tökéletes, amire kitalálták.

A Nikkát túltolt, japános minimalizmusa, és kimért, ergonomikus jellegei kiválóan alkalmassá teszik azokra az alkalmakra, ha valaki egy társadalmi eseményen, vagy akár privát ötletmag kicsiráztatása közben szeretne valami minőségit elfogyasztani, és nem a whisky jellegeit keresgélni közben.

Csak ne szagolgassátok.

Adatok

Név: Nikka All Malt
Érlelési idő: -
Régió: japán

Web:
http://www.nikka.com/eng/products/blended/allmalt.html
https://www.thewhiskyexchange.com/P-6034.aspx

Glenmorangie,  The Original, 10 éves

Forrás: https://commons.wikimedia.org/

Amikor a kétezres évek elején, - egy ott élő barátom kedvességének köszönhetően – volt szerencsén Skóciába látogatni két dolgot szerettem volna mindenképpen megtenni, ellátogatni a Highland-re és megkóstolni az igazi Skót single malt whiskyt.

A Highland-re vonatkozó tervemet – mint a kortársaim nagy részének - természetesen a  Rettenthetetlen (The Braveheart) című remek film indukálta, az abban látható tájak azonnal magukkal ragadtak, amint megnéztem a filmet.

A single malt whisky-ről egy kollégám mesélt, akivel először kezdtük tervezgetni az utazást, tőle hallottam arról, hogy ez valami más, mint amit itthon whisky-nek hívnak és hogy mindenképpen meg kell kóstolnom. Aztán a szerencse úgy hozta, hogy kettőnk közül csak én utaztam. Pech. Mármint neki.

Szóval ezekkel a tervekkel és egy üveg itthoni pálinkával a bőröndömben érkeztem meg a vendéglátóimhoz. És mivel a pálinka már a megérkezésem estélyén elfogyott másnap, a városnézésből hazafelé menet útba ejtettem egy nagyobb áruházat, hogy kipipálhassam az egyik tételt a „feladataim” közül.

A megfelelő polc előtt – akkor még - némiképp tanácstalanul álldogálva egy sárgásbarna dobozú whisky-re esett a választásom. Ránézésre olyan volt, mint amit én keresek, ennél komolyabb válogatási szempontokkal pedig ott és akkor nem rendelkeztem.

Megvettem. Hazavittem. Megkóstoltam… Azóta pedig nem tudok szabadulni ezen italok bűvöletéből. Na, nem mintha annyira küzdenék.

Hogy milyen is a Glenmorangie?

Az első szó, ami eszembe jut az a „Hihetetlen”. Nagy mázlim volt, hogy ezt vettem le a polcról.

Illatos, gazdag, karakteres ital éppen annyi füstös mellékízzel, amit egy kezdő whiskyrajongó elvár ezektől az italoktól. Ráadásul teszi ezt úgy, hogy kortyolás közben végig selymes marad, nem karcolja végig a torkot és az utóíze is újabb élménnyel gazdagít.

A színe engem a mézre emlékeztet, de aki szeretné, hívhatja napsárgának is. Az akkori kiadása egy egyszerűbb de tetszetős üvegbe volt palackozva sok címkével, ez azóta megváltozott, de szerencsére a változástól csak letisztultabb egyedibb lett az ital megjelenése.

Ízek, illatok:

Ízre kissé nálam inkább az édeskés, mézesebb jegyek domináltak, ezt a fentebb emlegetett enyhe füstösség csak még jobban kihangsúlyozta. A mézes jelleg az utóízében is megmarad, tovább növelve a korty által kiváltott elégedett mosolygást.

A szakértők tölgyes, árpás jegyeket hangsúlyoznak ki az ital kapcsán, amit gyümölcsök és vanília egészít  ki. Nos, ők jobbak ebben, így nem vitatkoznék a véleményükkel.

Az ital nemzetközi megítélése is kiemelkedően pozitív, több neves versenyen ért el nagyon jó helyezéseket a lepárló, ezzel a termékével.

Összefoglalva úgy gondolom, hogy kifejezetten szerencsém volt azzal, hogy a véletlen e felé az ital felé irányított, mert bár azóta rengeteg remek single maltot kóstoltam, de a Glenmorangie mindig emlékezetes marad. Kezdő whisky kóstolóként pedig inkább ilyen tétellel fussak össze, mint egy kevésbé emlékezetessel.

Adatok:

Név: Glenmorangie
Érlelési idő: 10 év
Régió: Highland

Források, linkek:

Web:
http://glenmorangie.com/
http://www.whiskynet.hu/glenmorangie_1012

Egyéb:
Helen Arthur: Ínyencek kézikönyve - Whisky