Filmkritika: Rettenthetetlen (Braveheart, 1995)

Nem fogok elkezdeni azon lamentálni, hogy jééé, nézdmár, új rovat a malátán. Múltkor süti volt, most filmkritika, deal with it. Lesz is még, ha látunk olyan filmet, aminek valami pici köze van a whiskyhez vagy valami azzal kapcsolatoshoz, és szeretjük.

Miután a minap sikerült életet lehelnem a Netflixbe, az egyik első cím, amit a Szent Perszonalizáció a kezem ügyébe rekommendált, a Braveheart volt. Több se kellett hozzá, hogy pattanjon a trigger, amit Tamás történelmi jelenőségű első, Glenmorangie-ról szóló cikke ültetett el bennem, nevzetesen hogy skócia és tájak és ilyesmi. Kattintottam is azonnal, hogy ráfüggjek a heti betevő kardozós-baszós kontentre, de alig fél óra alatt kiderült, hogy itt többről lesz szó... és hogy a múltam egyik félig elfeledett, nemkülönben rendkívül alulértékelt darabjának méltó módon szeretnék emléket állítani.


MTK szurkolók ha haverkodnak

Filmkritikát írni mellesleg nehéz. Főleg akkor nehéz, amikor egy olyan, több, mint 2,5 órás alkotást kell darabokra szedni, amelyet Gibson elmondása szerint vezetői utasításra húztak vissza kicsivel több, mint három óráról. A módszertan így inkább az lesz, hogy általam teljesen véletlenszerűen választott szempontokat fogok rövid bekezdésekben tárgyalni.

Atmoszféra

A Rettenthetetlennél ezzel nincs baj: a tájak, a képi világ, a tradicionális kelta hangszerek használata (fuvola, skót duda, stb.), a kiváló jelmezek és a nyelvi elemek is maximálisan a helyükön voltak. Érdekesség, hogy a filmet csak az elején fogatták a skót Felföldön, a film egyharmadánál a stáb Írországba hurcolkodott át, mert ott volt meg az az infrastruktúra (főképp a lovak elhelyezése) amely a csatajelenetek lebonyolításához kellett. A filmet nagyrészt egy versenypálya mellett forgatták, hogy legyen hol etetni a népes állatseregletet.

Ettől még nyugi, el fogod hinni az illúziót az utolsó percig. Nekem még a láncingek szemcséi is hitelesnek tűntek, átjön a fegyverek súlya, a szegények nyomora, a skót seregek elszántsága. Az ízes tájszólással ejtett mondatokat kellemesen színezik a latin és a gaelic nyelvű toldatok (ebből a szempontból ajánlom figyelmetekbe a titkos-esküvő jelenetből a papot), főleg akkor, amikor a francia nyelv szelymesz hajlítászaival halljuk őket összecsengeni.

És itt toldanám be a "whisky" szó egyetlen említését, ott is fertőtlenítőszernek használják az italt:

I know it seems like a waste of good whisky. Indulge me.

- Campbell, közvetlenül a vállába fúródott nyilvessző kipiszkálása előtt

Az, hogy az uisge beatha kifejezés csak a cselekmény udősikja után kb. 200 évvel kezd el közszájon forogni, csak azoknak fog feltűnni, akik pl. olvasták a vonatkozó cikkünket. :)

Csatajelenetek

Már bocsi, hogy ezen ennyit rugózom, de nekem anno valahogy a Gladiátor előtt minden filmes csata gagyinak tűnt... mint kiderült, elfelejtkeztem erről az alkotásról.

Itt nem viccelnek: belek ugyan nem loccsannak a vásznon, de nincs betojva a kamera, ha lekaszált végtagokat vagy feltépett torkokat kell mutatni. A csatajelenetek lendületesek, a vásznon nem statiszták által begyakorolt táncot, hanem nekidühödött fegyverhordozókat látunk, akiket a harcból felocsúdva tetőtől talpig ellep a saját és ellenségeik vére. A film közepén esedékes lovasrohamnál tiszta szívből fogod sajnálni szegény párákat, miután a skót gyalogság felvonja a meglehetős hatékonysággal működő védvonalat (kiváló példája, milyen egyszerű trükkökkel lehet kivédeni egy elbizakodott harctéri parancsnok bevált és tévedhetetlennek hitt fogásait).

Egy-két esetben Lóg csak ki a lóláb (höhö, pun intended), ezeken - ha ugyan észreveszed - kellemes mosollyal tovább lehet lépni... Wallace és cimborái ádáz tekintete azonnal hangulatba ránt.

Tesióra után

Színészi játék és karakterek

Nem mondom, hogy forradalmi, de még úgy is elhittem mindenkiről, hogy az, aki, hogy sorra azonosítottam későbbi nagy filmkedvenceim szereplőit. Egy-két esetben volt olyan érzésem, hogy Randall Wallace kicsit megúszósra vette a forgatókönyvet, és egydimenziós karaktereket skiccelt. Az angol király nagyon intrikus szemétláda, a vén leprás igazi cinikus megalkuvó, a főszereplő első szerelme egy tipikus szomszédlány, akitől mindössze egy casus belli-re és néhány szerelmes pillantásra tellett, a skótok nagyon hazafiak, az angolok pedig mind-mind megtestesült démonok. Az egyetlen karakter, akinek elnéztem a karaktere egysíkúságát, az a francia hercegnő társalkodóhölgye, aki rendkívül hatékonyan pengeti a férfilibidónak oly kedves húrokat, még tetőtől talpig "csadorban" is.


A kedvencem a filmből: Angus Macfayden

Mások viszont sorra hozzák a kellemes meglepetéseket, mint pl. a francia királynő, aki a kezdeti botladozásai ellenére film végére bámulatos lelkierőt mutat, vagy a skót király, aki cinikus megalkuvóból a film végére hitelesen válik meghasonlott ember, akiből süt a bűnbánat és a jóvátenni akarás. Ha rajtam múlt volna, Angus Macfaydan ezért az alakításért mellékszereplő-Oscart kap.

A film legnagyobb átverése szerintem a főszereplő. William Wallace, a rettenthetetlen hős, a skót szabdságeszmény élő szobra, akit <SPOILER>a belébe fúródó húskampók sem képesek megtörni.</SPOILER>

Miután a menetrendszerű fordulattal (persze, hogy gyanús a film eleji romantikus idill) előrángatják belőle a Bosszúálló Bajnokot, onnantól rendre azt csinálja, amit a fenti eszmény és a cselekmény további folyása megkíván. Ha béke kell, békés, ha szerelem kell, szerelmes (itt jegyzem meg, hogy a francia hercegnő szerepeltetése szerintem tottál felesleges eye-candy volt), ha csatajelenet kell, akkor igény szerint dicső hadvezér vagy vérnősző barbár, ha pedig hősiességről van szó, hát azt is kirángatja a kisujjából. Megjegyzem, és ez a kritika egyik legfontosabb mondata: Mel Gibson zsenijét mutatja, hogy a fentiek mindegyikét kevés szóval, színészi játékkal tudja elmesélni, és alacsony ausztrálként volt képes egy magas skót hőst hitelesen játszani és rendezni. Gratulálok, Mr. Gibson!

Történet és összefoglalás

Nem mondok róla semmit, a film szempontjából másodlagos. Nincsenek különösebb kiszámíthatatlan fordulatok, sem nagy mindfuck-ok; ez egy kalandfilm. Legyen elég annyi, hogy ebbe a játékidőbe pontosan elég kincstári szerelem, bosszú, háború, intrika és pátosz fért ahhoz, hogy majdnem végig lekössön, és még egy kis fejlődéstörténettel is nyakon önthessék. A torta habján a cseresznye pedig az esszenciális, középkori skót hangulat.

Ilyenkor azt szokták mondani, hogy hétpertíz. Ja, és a csajoddal is nézheted, mert sírós kvázi-hepiend, és mert Mel Gibson ereje teljében pucéron.