Johnnie Walker Green Label

Tudnivaló, hogy ezt a blogot félig meddig magunknak írjuk. Ilyenformán pedig olyan strukturálatlan, zsigerekből szóló írások is rákerülhetnek olykor, amelyek nem a kóstolt italok által okozott érzetek teljességét vagy a választott téma szakszerűségét, hanem a blog szempontjából releváns, akár spontán élményeink esszenciáját próbálják átfogni. Most következő soraim is effélének tekintendők: a Romkert polcain fellelt Green Label whisky által ihletetten, egy görbe este jutalomjátékaként kerültek a billentyűkre, és nem volt szívem az általuk közvetített gondolatok nyers őszinteségét utólagos szerkesztéssel tompítani.

Olyan intenzív élmény volt, hogy muszáj azon melegében megírnom.

Akkor is, ha nem lesz összefüggő. Akkor is, ha az itthon magamba döntött Monkey Shoulder kell ébren tartsa bennem a szesz démonát.

A Romkert kellemes hely, ha valaki whiskyt akar inni. Jó idő esetén annak minden pozitívuma kiélvezhető a szabad levegőn, Glenfiddichből teljes sorozatot árulnak, és olyan különlegességek is akadnak a polcon, mint a 12 éves Glenfarclas, az Oban, vagy épp a Green Label Johnnie Walker, amely ezen írás témáját is képezi. Nem akartam én viszkizni, komolyan, egy pohár sörben állapodtunk meg, de éreztem én, hogy ha az üvegbe zárt avarillat Green Labellel találkozom, nem fogok tudni ellenálni. Egy ideig mondjuk sikerült… az itallapon nem szerepelt, a tehetségesek pedig tíz perc alatt sem tudták kirakni, mennyiért adják.

Nem volt lényeges.

A csupa szív, tölgyerdő-avarséta zöldcsíkost ki nem hagytam volna. Legalább tizenöt éves pure malt kutyulék, alkotórészei jó részét már nem kapni, üvegje ritka mint a fehér holló; s ha valaki egyszer-egyszer hozzájut, nem érzi, hogy blended whisky-t iszik, pláne nem Johnnie-t, melynek vöröscímkés verziójától világok választják el.

Nagyon zsenge, földszagú aromája van, egy picike szénnel, mintha valami orvosságos üveget szagolgatnék. De olyat, amelynek minden szippantása kipurgálja belőlem a rosszat, mint Aragornnak az Athelas, Son_Gokunak a Senzu-bab vagy Gorduinnak a felcsercsarab. Jó. Akkor is az volt, mikor a RAM Vakvarjúban egy levéldarab kiséretében kortyoltam az elsőt. Beleesett. Nem zavart.

Nem is karcolt, csak egy picit. Szén volt benne, szén, nem füst. Nem tudom, hogy csinálták, zseniálisak, földötörténetet alkottak üvegbe zárva, ami állapot volt inkább, mint esszencia. Európai kelta-dzsinn, ami nem szereti, ha megzavarják. Ezt jelezte az is, hogy kinyitás után nem sokkal gumibogyó szörp lett belőle, nem tudta már velem feledtetni az ugyanolyan-szép lányokat…  pedig ezt a csodát percekkel azelőtt, frissen kitöltve simán hozta.

Mondják, az igazi csodák a komfortzónádon kívül várnak rád. Ha ez így van, akkor igazi tejjel-mézzel folyó Kánaánnak kell annak lenni, ahonnan állandóan csengő kacajú hurik hívó szava hallik. Olyasféle, mint azé a barna hajú, bőrdzsekis angyalé, aki dévaj pillantással kísérte, ahogy átvettem a tizenkét éves Glenfiddichemet a pultostól. Olyat akartam kapni, amivel tudom, mit kezdjek, amitől tudtam, mit várjak, az élet mégis tartogatott meglepetést, amelyet kiaknáztlan kellett hagyjak. Szar ügy.

És mivel már a harmadik MajomVáll nyomja a májam, és kezdek bebaszcsizni, a Glenfiddich érzeteit zanzásítva kapjátok. Van belőle annyi, mint a szemét, így van időm, hogy folyamként hömpölygő Speyside-i sorozatom részeként terjedelmes összehasonlító cikket tervezzek a különféle évfolyamokból.

Fogyasszátok egészséggel és mértékkel.

 Oké. Valójában mit is ittam?

A Johnnie Walker Green Label egy 43%-os, vetted (vagy más szóval blended) malt whisky, amelyet kizárólag (!) 15 éves malátaviszkik párlatából kevernek, így a blended kategória legtöbb képviselőjével szemben nem tartalmaz gabonawhiskyt. Az összetevők listája impozánsnak mondható: Talisker, Linkwood, Cragganmore és Caol Ila. Ha összeadjuk, hogy a számban már ezek 10-12 éves verzióitól is külön-külön összefut a nyál, és a zöld címke csak gondosan válogatott és kimért elegyükre kerülhetett, adódik a konklúzió: mindenképp kóstolja meg, aki hozzájut...

Ez utóbbi viszont némi nehézséggel jár majd: a Green Label forgalmazását ugyanis néhány éve az egész világon megszüntették, mivel bizonyos összetevői elérhetetlenné váltak. (Érdekesség, hogy a tengerentúlon idén ismét piacra dobtak belőle egy limitált sorozatot.) Helyette a kormegjelölés nélküli Gold, vagy a némileg alacsonyabb kategóriában elhelyezkedő Black Label kiadásokat találhatja az érdeklődő... vagy ha igazán szerencsés, itt-ott még fellelhet belőle egy üveggel.

Jó kincskeresést mindenkinek!

Glenmorangie,  The Original, 10 éves

Forrás: https://commons.wikimedia.org/

Amikor a kétezres évek elején, - egy ott élő barátom kedvességének köszönhetően – volt szerencsén Skóciába látogatni két dolgot szerettem volna mindenképpen megtenni, ellátogatni a Highland-re és megkóstolni az igazi Skót single malt whiskyt.

A Highland-re vonatkozó tervemet – mint a kortársaim nagy részének - természetesen a  Rettenthetetlen (The Braveheart) című remek film indukálta, az abban látható tájak azonnal magukkal ragadtak, amint megnéztem a filmet.

A single malt whisky-ről egy kollégám mesélt, akivel először kezdtük tervezgetni az utazást, tőle hallottam arról, hogy ez valami más, mint amit itthon whisky-nek hívnak és hogy mindenképpen meg kell kóstolnom. Aztán a szerencse úgy hozta, hogy kettőnk közül csak én utaztam. Pech. Mármint neki.

Szóval ezekkel a tervekkel és egy üveg itthoni pálinkával a bőröndömben érkeztem meg a vendéglátóimhoz. És mivel a pálinka már a megérkezésem estélyén elfogyott másnap, a városnézésből hazafelé menet útba ejtettem egy nagyobb áruházat, hogy kipipálhassam az egyik tételt a „feladataim” közül.

A megfelelő polc előtt – akkor még - némiképp tanácstalanul álldogálva egy sárgásbarna dobozú whisky-re esett a választásom. Ránézésre olyan volt, mint amit én keresek, ennél komolyabb válogatási szempontokkal pedig ott és akkor nem rendelkeztem.

Megvettem. Hazavittem. Megkóstoltam… Azóta pedig nem tudok szabadulni ezen italok bűvöletéből. Na, nem mintha annyira küzdenék.

Hogy milyen is a Glenmorangie?

Az első szó, ami eszembe jut az a „Hihetetlen”. Nagy mázlim volt, hogy ezt vettem le a polcról.

Illatos, gazdag, karakteres ital éppen annyi füstös mellékízzel, amit egy kezdő whiskyrajongó elvár ezektől az italoktól. Ráadásul teszi ezt úgy, hogy kortyolás közben végig selymes marad, nem karcolja végig a torkot és az utóíze is újabb élménnyel gazdagít.

A színe engem a mézre emlékeztet, de aki szeretné, hívhatja napsárgának is. Az akkori kiadása egy egyszerűbb de tetszetős üvegbe volt palackozva sok címkével, ez azóta megváltozott, de szerencsére a változástól csak letisztultabb egyedibb lett az ital megjelenése.

Ízek, illatok:

Ízre kissé nálam inkább az édeskés, mézesebb jegyek domináltak, ezt a fentebb emlegetett enyhe füstösség csak még jobban kihangsúlyozta. A mézes jelleg az utóízében is megmarad, tovább növelve a korty által kiváltott elégedett mosolygást.

A szakértők tölgyes, árpás jegyeket hangsúlyoznak ki az ital kapcsán, amit gyümölcsök és vanília egészít  ki. Nos, ők jobbak ebben, így nem vitatkoznék a véleményükkel.

Az ital nemzetközi megítélése is kiemelkedően pozitív, több neves versenyen ért el nagyon jó helyezéseket a lepárló, ezzel a termékével.

Összefoglalva úgy gondolom, hogy kifejezetten szerencsém volt azzal, hogy a véletlen e felé az ital felé irányított, mert bár azóta rengeteg remek single maltot kóstoltam, de a Glenmorangie mindig emlékezetes marad. Kezdő whisky kóstolóként pedig inkább ilyen tétellel fussak össze, mint egy kevésbé emlékezetessel.

Adatok:

Név: Glenmorangie
Érlelési idő: 10 év
Régió: Highland

Források, linkek:

Web:
http://glenmorangie.com/
http://www.whiskynet.hu/glenmorangie_1012

Egyéb:
Helen Arthur: Ínyencek kézikönyve - Whisky