Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Magányos Maláta


2017.máj.02.
Írta: EdBoyWW komment

Tesco Finest 12 Highland Single Malt, avagy takaroggyámá-teszkóviszki?

A félig megbontott palackot az érintettek orra elé tartva rendre a fenti, vagy azzal ekvivalens reakciókat kaptam, amely a hozzáértők esetén kiegészült némi távolságtartó érdeklődéssel. Ez persze érthető; egy olyan forgalmazó saját márkás portfóliójában, amely a termékkínálatát leginkább az olcsóvíz-szarabbikcsipsz-buékvirsli háromszögben pozicionálja, kicsit nehéz értelmezni egy 12 éves single maltot. Lecsekkoltuk hát, mit tud az anyag hétezer-ötér'.

img_6755.jpgForrás: akármelyik Tesco webshop

(Igen, visszatértem, jupii, ugorjunk.)

A Tesco-s online vásárlásaimnál klinikai kíváncsiságból mindig bekattintom a whisky-kínálatot, hogy megnézzem, van-e épp valami jóárasítás, amit hozzádobhatok a 48 üveg ásványvizemhez megháromszorozandó a rendelés összértékét. Cikkünk főhősét kínálatban felfedezve természetesen nem is lehetett kérdés a próba, főleg ennyiér'; és igazából a blogos feléledésem is neki köszönhető: ki nem hagytam volna a sanszot, hogy 10 év feletti single malt whiskyról írhatok cikket a #bálás_whiskyk sorozatba.

A rendelést követően átböngésztem néhány review-t. Mint kiderült, az italt profi keverőmester álmodta meg: a legalsó címke büszkén hirdeti Richard Paterson nevét, aki 1970-től a Whyte & Mackay lepárló master blender-e*, s ebben a minőségében olyan márkák bukéját menedzseli, mint a Dalmore, vagy a Jura. A releváns szakértelem tehát elméletileg adott.

Lássuk, mit rakott az öreg.

Megnéztük

A palack meglehetősen ízléses, nekem egy mérsékelten cifrálkodó gótikus templomot juttat az eszembe. A polcra téve méltó helye van osztályos társai között, akár a közepes blendeket, akár a belépő maltokat tekintjük, sőt, a tízezres kategóriában is bőven találni gagyibbul kinéző kompozíciókat (igen, rád nézek, Glenmorangie Original). A címkén alig észrevehető dombornyomás hirdeti, hogy itten kérem kvaliti van, de a csomagolás ezen részét vehették volna komolyabban is.

Az üveg ünnepélyességén, és az itallal kapcsolatos várakozásaimon egyaránt sokat dobott annak mélybarna színe, amelyről szerencsére a kóstolás után is a megkövült borostyánra, és nem a régóta visszatartott, sűrű vizeletre fogok asszociálni. Bíztató kezdés, főleg ennyiér'.

Kibontottuk

Tamás cimborámmal-szerzőtársammal volt szerencsém az első kortyokat megízlelni. Előrebocsájtom, hogy

  • a szakirodalomban fellelhető ízlelőbimbók percepciói továbbra is hidegen hagynak, és
  • mivel a kóstoláskor épp buliztunk, ezt a cikket most séróból írom.

Arra viszont emlékszem, hogy az első szippantásaink egész kellemesek voltak. Egy minőségibb blend illatgazdagságát kaptam, amelyet csupán egy egészen mérsékelt alkoholgőz kísér. Mandula, a szokásos, gyümölcsös vanília, némi ipari tutti-frutti és egy leheletnyi füst volt benne, de alapvetően semmi komoly. Éreztem én, hogy nem az illatáért fogom szeretni a Tesco párlatát.

Az ízében is tovább élt egy kellemes, erős gyümölcsaroma, én ha jól emlékszem némi erdei bogyót éreztem benne, sok-sok mandulával. A közönségesség persze kezdte már kimutatni a foga fehérjét, amely a lecsengésében egyre erősödő, s a nyelv tövébe utóbb tartósan beköltöző, kesernyés füstösségben teljesedett ki. Tamás magyarázott valamit a krokodilos hordókról, de nekem erről a Lacoste márka és arra az ósdi egyiptomi cigányos krokodilos vicc jutott eszembe. Túrjatok vissza, biztos van erről valami cikkünk, nem értek én ehhez.

Eddig tehát nagyjából megvett a cucc kilóra. A gondok később kezdődtek, miután kicsit...

Állni hagytuk

Nos, gyerekek, ez így gáz.

Olcsóság ide, Jurá-s blendermájszter oda, én még olyan whiskyvel nem találkoztam, aminek így lement volna a kreditje, miután szívott egy kis levegőt. Az illatköltemények lapjait szertefújta a cefreszagú passzátszél, az erdei gumibogyó kellemes ízét egy tolakodó, guggoltatós blended whisky-é váltotta fel, a lecsengésnek pedig már-már örültünk, mert azt jelentette, hogy túl vagyunk az egészen, és mert az nem is romlott akkorát, mint az ital többi része.

Ha kibontottad, tudd, hogy romlandó árut fogyasztasz, ami legkésőbb a palack feléhez érve felveszi árkategóriája legrosszabb blended-einek ismertetőjegyeit, talán a rájuk jellemező vegyigyümi-jelleg kivételével. Mire ide jutunk, az egyetlen megmaradt erénye a maltokra jellemző letisztultság, amely leginkább pszichológiai; annak puszta tudata adja, hogy single malt whiskyt iszol... és ha nem figyelsz oda, ennyi kognitív torzítás épp elegendő.

Az még hiányzott, hogy löttyintsek bele némi vizet, de nem volt kéznél, és a francnak se jutott eszébe. Egy próbát simán megér, mert hogy én még veszek ebből párszor, az tuti. Főleg ennyiér'.

Összesítve

A fent linkelt review-k konklúziója lényegében összecseng az enyémmel: a Tesco párlata nem egy komplex darab, ellenben olcsó whiskyhez képest kimondottan fogyasztható, legalábbis némely esetben. Egynek elmegy, az árához képest meg pláne.

Nem ajánlom ezt az italt, ha a cél a kifinomult ízélmény, vagy az élet vize szellemének szertartásszerű megidézése. Ha viszont csak annyi van, hogy mérsékelt áron bebasznál valami ihatótól, vagy az italos cimborák közé vinnél valami különlegesebbet, mint egy mezítlábas redlébel, akkor a Tesco Finest 12 Highland simán reális választás lehet.

Slusszpoén a végére: közben belefutottam ebbe a Reddit thread-be, és az okosok szerint valójában egy átcimkézett 12 éves Dalmore-ról van szó. Ha tehát majd arról írunk cikket, akkor csak simán be lehet linkelni ezt, osz'csá. 

* Adekvát és ízléses magyar fordításért ingyen adunk egy pohár belépő szintű single malt valamelyik belvárosi kocsmában.

Whisky Show 2016 áttekintés

Mivel sikerült komoly lemaradást összehoznom a tavalyi Whisky Show-n kóstolt tételek bemutatásában ezért úgy döntöttem, hogy inkább egy nagyobb összefoglaló jellegű írásban próbálom behozni a lemaradásom, hiszen nem illik a nagyérdeműt túl sokáig várakoztatni.

scottish_whiskies_ok.jpg

Forrás: By Bjørn Erik Pedersen 

Arról, hogy mi is ez a rendezvény, - remélem-, senki nem kell felvilágosítanom, de ha mégis akad az olvasóink között ilyen ember, akkor ITT megtalálja az őt érdeklő információt.

Én pedig rögtön a tárgyra is térnék, hiszen whisky-t kóstoltam bőven a két nap során, így egyáltalán nincs hiány bemutatnivalóban.

Woodford Reserve Rye és Double Oaked

Sokat cikkeztünk már erről a tengerentúli bourbon whiskey-ről. Volt hogy kellemetlen meglepetést okozott, de talán csak rosszkor sodorta elénk az éjszaka, mert összességében remek kis ital ez, maga az alapkiadás is, de a „Straight Rye” vagy éppen a „Double oak” verzió sem fog csalódást okozni senkinek. Főképpen persze azoknak, akik szeretik a telt, fűszeres, de mégis édeskés italokat.

Glenfiddich IPA

Lásd részlétes írásunkat erről a nagyszerű újdonságról.

Johnnie Walker Blue Label

Nos, sokáig vágytam erre az italra és mindig úgy gondoltam, hogy egy korty belőle az maga lesz az azonnali belépés a whisky mennyországba. Mivel az előző évi show-n sikerült addig halasztgatnunk a megkóstolását, hogy egyszerűen elfogyott, így ennek az idén esélyt sem adtam, rögtön a megérkezés után megcéloztam az, - amúgy rendkívül népszerű-, Johnnie Walker pultot és kértem egyet belőle.

Talán az elvárásaim voltak túl magasak, vagy talán nekem inkább a single malt-ok valók, de csalódás lett a kóstolás eredménye. Nem arról van szó, hogy ez egy rossz ital. Nem az! Viszont nem is mutat fel semmi olyat, ami kiemelné a tucat whisky-k világából. Az íze és illata is belesimul az átlagos, selymes malt-ok közé és az a csepp füstösség, ami itt-ott érezhető nem elég ahhoz, hogy izgalmas itallá változtassa a Blue Labelt.

Benromach 15 éves

Ahogyan a palackon is látható, a Benromach ezen kiadása a „The classic Speyside single malt Scotch  whisky.” És valóban. Régóta nem ittam olyan malt-ot, amiben ennyire kiütköznek a régióhoz köthető klasszikus ízek, aromák. A színe inkább a világos felé hajló arany és borostyán keveréke, az illatában és ízében pedig előkerülnek a sherry-s, virágos, mézes aromák. Jó választás azoknak, akik szeretik az itt készült italokat, de esetleg unják már a többi lepárló remekeit.

Wilson & Morgan Tobermory 18 éves Marsala finish

Be kell vallanom, hogy kezdem igen-igen megkedvelni a Wilson & Morgan termékeit! A kitűnő Clynelish Tokaji Finish megkóstolása után a Tobermory-ban is egy kiváló, összetett, de egyben kerek egész whisky-t ismertem meg. Szinte hihetetlenül komplex ízben és illatban is, minden korty hajlamos egyre újabb és újabb rétegeket előhozni a Marsala boros jegyeitől kezdve a gyümölcsös ízeken át a csonthéjasok kesernyés zamatáig. Semmiképpen ne hagyjátok ki, ha valahol az utatokba kerül.

Teeling Single Malt és Spirit of Dublin

Az Ír whiskey ipar újkori zászlóvivője a single maltok terén sem vallott kudarcot. A jellegzetes selymes malt mind ízében, mind illatában méltó párja a Skót termékeknek. Illatában inkább az édes, karamellás, gyümölcsös (sárgadinnye, füge) aromák dominálnak, míg az ízét a fűszeresebb ízek hatják át az aszalt gyümölcsös édesség mellett.

A Spirit of Dublin szigorúan véve nem whisky, hiszen érleletlen párlatok alkotják, konkrétan árpamaláta és kukorica párlat, amit kisüsti eljárással készítenek. Egyébként erre utal a nevében szereplő „poitin” kifejezés is, amely „kicsi üstöt” jelent. Szóval ugyan nem whisky, de mégis izgalmas ital, amely gyümölcsössége folytán, - szerintem-, inkább a pálinkákkal rokon. De mindenképpen kóstolásra érdemes!

Lost Distillery, Lossit Classic

Lásd részlétes írásunkat erről az érdekes kísérletről!

Glenfarclas 105

A Glenfarclas 105 is régi szereplője volt a bakancslistámnak, hiszen ki ne akarná megkóstolni a világ első hordó erősségű whisky-ét? Már csak azért is kíváncsi voltam rá, mert egy 60%-os alkoholtartalmú whisky-t azért nem lehet könnyű munka úgy kiegyensúlyozni, hogy iható maradjon.

Mindenesetre itt sikerült. Sem az illatában, sem pedig az ízében nem nyomja el az alkohol a könnyed, de komplex gyümölcsös, fűszeres zamatokat. Sőt, valójában sokkal gyengébbnek hinném a malt-ot, ha nem tudnám, hogy mit kortyolok éppen.

Balblair 2005

Meg nem tudnám mondani miért, de a Balblair és én nem tudunk igazán összebarátkozni. Folyamatosan kóstolgatom a termékeiket, de valahogy eddig egyikben sem találtam meg azt a pluszt, ami kiemelné a többi single malt tömegéből ezeket a párlatokat. Pedig egy rossz szót sem lehet szólni erről a malt-ról, hiszen megvan benne minden, amit elvárunk egy whisky-től, de mégis valahogy olyan semmilyen.

Dalmore 18 éves

Ahogyan az várható is, a Dalmore 18 éves kiadása egy igazi kuriózum, hiszen alig 3000 darab látott napvilágot belőle világszerte. Ennek megfelelően az ízek és illatok komplexitása sem hétköznapi, az édes és kesernyés aromák keveredése pedig egészen egyedivé teszi a párlatot. Szóval csak ajánlani tudom.

Végezetül 

Nos, remélem sikerült egy kis ízelítőt adnom nektek az általam kóstolt whisky-ről. Szinte kivétel nélkül nagyszerű italok, amiket talán sehol máshol nem tudnánk ilyen koncentrációban kóstolgatni, mint a Whisky Show-n, szóval találkozunk ősszel!

Clynelish 18 éves Tokaji Finish, óda egy whiskyhez...

Egy újabb dolog, amiért minden a whisky-k után egy kicsit is érdeklődő honfitársunk hálával tartozik a Whiskynet csapatának. Mert nélkülük nem jött volna létre ez a remek ital és ebben az esetben én sem kóstolom meg, így nem is írok róla. Pedig megérdemli, mert olyan csodát régen nem találtam a poharamban, mint akkor, amikor ezt a malt-ot töltötték bele. Elfogult kritika következik, de ezt készségesen vállalom.

clynelish_18ok.jpg

Forrás: www.wilsonandmorgan.com

Tokaji finish. Két egyszerű szó, ám anno, amikor elkezdtem ismerkedni a single maltok világával, még elképzelhetetlen volt, hogy valaha is lesz hazai vonatkozása ezeknek az italoknak. Aztán persze, ahogyan teltek az évek, úgy jelentek meg először a tokai hordós utóérlelések, majd az itthon érlelt single malt-ok is, mint a Békési és az Agárdi.

Az idők folyamán persze kóstolgattam is szorgalmasan ezeket az italokat, amik bár finomak voltak, de egyik sem volt különösen kiemelkedő, az aszús hordós érlelésűek közül. Bár véleményem szerint ebben a ligában már az is szép eredmény, ha egy új résztvevő jól belesimul a sorozat többi tagja közé.Elvégre is nagyon komoly tételekről van szó.

Aztán azon az estén, amik különlegesebb whisky-k kóstolására adtuk a fejünket, a pultosok ajánlására jött a Clynelish 18 éves kiadása. Azaz ez úgy pontos, hogy jött, látott és győzött. Vita nélkül. Valójában még mostanában is eszembe jut az az érzés, amit akkor fogott el, amikor megillatoltuk, fenomenális pillanat volt.

Maga a gyártó így nyilatkozik az italról:

„…The ultra sweet and fruity wine gives a marked contribution, but the surprise is how well integrated it still is. At nose and palate, it starts full of dried raisins, apricots, acacia honey… but then it remains mineral, sharp and with the typical touch of beeswax and hint of smoke (but this time with a slightly winey finale). The Tokaji somehow amplifies Clynelish, making it bigger than life, but does not betray it. The experiment was fully successful, we love it!”

És valóban igaz az, hogy az édes gyümölcsös ízek egészen egyedi kölcsönhatásba lépnek az alapitallal és együtt valami egészen új és izgalmas dolgot hoznak ki egymásból.

Az illat és az íz valójában szinte ugyanazt nyújtja egy intenzív gyümölcsös, lekváros, mézes íz és illat világot, ami szinte robbanásszerűen telíti el elsőként az orrunkat, majd az ízlelőbimbóinkat. Egészen különleges, ahogyan felsejlik a whisky malátás, klasszikus íze az édes gyümölcsök között, mintegy megerősítve, hogy itt valójában nem egy jó fajta desszertbort kortyolunk, hanem Skócia nemzeti italát.

Persze, valójában ezt a kombinációt sem a bor, sem pedig a whisky nem tudná önmagában megmutatni, ehhez mindkét ital kell. Ezért is nagy szerencse, hogy a gyártók és a forgalmazó meglátta a lehetőséget a hordó és a whisky házasításában.

Néhányan ugyan felróják a malt-nak, hogy elnyomja az alap whisky karakterét, ami igaz is valamelyest, de szerintem egyáltalán nem ilyen nagy probléma ez. Az tény, hogy ebben a whisky-ben erősebben jelentkeznek az aszús, gyümölcsös aromák, de ez csak előnyére válik, azaz pontosan ez az a tulajdonsága, amivel kiemelkedik a többi „boros” érlelésű malt közül. Így válik egy teljesen egyedi kombinációvá a single malt-ok elképesztően széles piacán.

Nos, ha bárkinek is szüksége van még bármiféle ösztönzésre a kóstolást illetően, akkor elmondanám, hogy ez a nedű a Wilson&Morgan Barrel Selection sorozatában is egyedülálló módon sorra gyűjti a díjakat is. Illetve, hogy hordó erősségű, azaz több, mint 50%-os, és oly mértékben nagykorú, hogy kérhetné saját magát a pultnál. Szóval nem lehet mentség arra, ha valaki kihagyja.

Adatok:
Név: Clynelish Tokaji Finish
Palackozó: Wilson&Morgan
Érlelési idő: 18 év
Régió: Highland

Források:
http://www.wilsonandmorgan.com/catalogue/cask-strength/clynelish-18yo-tokaji-finish-6493-wm211.html?removeAlertCookie=yes

Johnnie Walker Gold Label Reserve, a középső testvér…

Ha vannak ismert whisky márkák a földön, akkor azok egyike a Johnnie Walker. Az Red Label, avagy a „piros címkés” kiadás szinte minden kocsma és bár alapfelszerelésének része és ha valaki whisky-t emleget, akkor a többség erre az italra asszociál, vagy a Jim Beam-Jack Daniels párosra, ha a Dallas című sorozaton szocializálódott. Sőt, hellyel-közel még arról is hallott mindenki, hogy a Johnnie Walker-nek léteznek már kiadásai is, például a „fekete címkés”, de ez már valami furcsa homályos dolog a többségnek…

gold_jo.jpg

Forrás: Magányos Maláta Blog

A whisky-k iránt rajongók persze jóval tájékozottabbak ennél, de talán így sem árt az ismétlés azzal kapcsolatban, hogy hol is helyezkedik el a Gold Label Reserve a Johnnie Walker Colours sorozatában.

Amikor ismerkedni kezdtem a whisky-k világával, akkor a következő párlatok tartoztak a sorba: Red Label, Black Label, Green Label, Gold Label, Blue Label

A sorrend egyben egyfajta garancia is volt arra, hogy ahogyan előre haladunk benne, úgy kapunk egyre izgalmasabb, érdekesebb, jobb italokat a kezünk közé. Ezt az állítást pedig sokszor le is teszteltük a barátaimmal, legalább is a lista első három elemének tekintetében. A Green Label-ről pedig itt a blogon is megemlékeztünk.

Aztán egyszer csak elfogyott a Green Label egyik alkotóelemét adó single malt, így a lepárló kénytelen volt átszervezni a sorrendet. Most így néz ki:

Red Label, Black Label, Double Black, Gold Label Reserve, Platinum Label, Blue Label

Amint láthatjuk a fent említett „kis” változás, elég komoly hatással volt a jól megszokott márkákra a lepárló háza táján.

Gold Label-ből, Gold Label Reserve…

Az eredeti Gold Label, 18 éves speyside-i és highland-i whisky-k keverékekénk ismerhették azok a szerencsések, akik annak idején hozzájutottak. Az átszervezés után azonban némileg lefokozódott, hiszen az eredeti pozícióját a Platinum Label vette át, így most némileg olcsóbb áron és kormegjelölés nélkül kerül forgalomba és a receptúra is változott. De ennek a lesorolásnak köszönhetően egészült ki a neve is a „Reserve” taggal.

A whisky:

Az ital legfőbb alkotóeleme a Clynelish lepárló single maltja, ami önmagában igen kiváló alapanyag. A Highland-en található lepárló sokáig inkább csak alapanyagot gyártott, saját kiadású whisky-t csak igen korlátozott példányszámban dobott piacra. Ezek azonban igen jó kritikákat kaptak a világ minden táján. A malt különlegességét pedig mi sem mutatja jobban annál, mint, hogy több független palackozó kínálatában is megtalálhatóak a lepárló különféle érlelései.

Megjelenés:

Gondolom, senkit nem lepek meg azzal, hogy a whisky dobozán és palackján főként az arany különféle árnyalatai dominálnak. Gyakorlatilag csak a feliratoknak van más színe, minden más pedig a névnek megfelelő aranyos csillogással pompázik.

Összességében valójában elegáns és exkluzív összhatást kelt az ital külseje, bár – őszintén megvallva-, nekem kissé sok ennyi csillogás, de hát a név itt, - alighanem-, kötelez.

Maga az ital sötét barnás, rezes és meglepő módon némileg rózsaszínes árnyalatú.

Illat:

Könnyű és egészen egzotikus illatokkal találkozunk az első pillanatban. Ahogyan kibomlik az illat előkerülnek a gyümölcsök édeskés aromái, a banán, a maracuja fanyaran édes hatásai, amit mézes-marcipános, majd fűszeres illatok követnek. Szóval az első pillanathoz képes meglepően összetetté válik ezen tulajdonsága a whisky-nek.

Íz:

Az illathoz hasonlóan friss és könnyed. Bár összetett, hiszen a fent említett gyümölcsök ide is elkísérnek minket, a fűszerekkel együtt, igazi mélységet mégsem találhatunk az italban. Valahogy hiányzik belőle az a komplexitás, ami az öregebb párlatok sajátja. Inkább, amolyan egydimenziós ital, ami kiváló nyári frissítő lehet, de a hosszú téli éjszakák átbeszélgetéséhez nem ezt választanám.

Lecsengés:

Az eddig rejtegetett füstös, kesernyés ízek itt szinte mindent elnyomnak. Bár elősejlik némi karamellás édesség is, ha elég sokat szellőztetjük a malt-ot a poharunkban, de leginkább kesernyés, ráadásul nem is az Islay whisky-k érdekes (és finom) módján, hanem annál sokkal agresszívebben.

Összegzés:

Nos, megmondom őszintén, csalódott vagyok. A Gold Label Reserve nem rossz ital, de nem is elég jó ahhoz, hogy pótolja a Green Label kiegyensúlyozott, komplex íz és illat világát. Ehhez sajnos túlságosan egysíkú. Rajongóknak érdekes lehet, a többiek válasszanak inkább egy single malt-ot. Ezért az árért már egész érdekes tételek is kifoghatók.

Adatok:
Név: Johnnie Walker Gold Label Reserve
Érlelési idő: blended
Régió: Skócia

Források:
https://www.johnniewalker.com/en/

Oban, a Highland aranya...

Ma egy olyan single malt-ot szeretnék bemutatni nektek, ami számomra az egyik meghatározó volt a korai kóstolások közül. Mert bár az összes whisky, ami Skóciában kóstoltam remek volt, de az Oban, valahogy mégis más. Nem a világ legjobb, vagy legismertebb (vagy éppen elismertebb) whisky-je. nem is a legnagyobb üzem az Oban Distillery, szóval semmilyen szinten nem rekorder, sem az ital, sem a gyártó… De mégis, ez az egyetlen olyan single malt, amiről mindenki (én is) egyöntetűen csak szuperlatívuszokban beszél, miután megkóstolta. Ez pedig, higgyétek el, jelent valamit!

oban_14yo_ok.jpg

Forrás: By Björn Rath (BjörnR)

Az eddigi írásainkban sokszor utaltunk már erre a malt-ra, legutóbb éppen néhány héttel ezelőtti szombat éjszakánkat taglaló írásban, ami talán jól mutatja, hogy mennyire nem tudunk elszakadni a „bűvköréből”, hiszen, ha tehetjük, egy-egy pohár erejéig mindig visszatérünk hozzá.

Honnan is jön?

Oban városa tipikus példája a Highland régió városainak. Nem túl nagy, nem túl kicsi… Amolyan éppen megfelelő méretben terül el egy nagyobb tengeröböl partján, egyesítve ezzel a dombság és a tengerpart minden jellegzetességét. Meg a skót időjárásról szóló sztereotípiákat is, (legalább is akkor, amikor arra jártam) a ködös, esős, borongós időt. Ez persze nem igazán vesz el a táj szépségéből, sőt még hozzá is ad a hangulathoz…

A városka nevét viselő lepárló is szépen beleillik az összképbe, valójában az egyik mellékutcában található, immár 1794 óta. A választékuk nem túl nagy, az alap 14 éves kiadáson túl, az utóbbi időben megjelent egy-két újabb tétel, de valójában még így is inkább „egy whisky-s” lepárló az Oban. De az-az egy…

Classic Malts Collection

A Classic Malts gyűjtemény a Diageo terméke, melyben egy 6 üveges válogatáson keresztül mutatják be a nagyközönségnek a Skót whisky régiókat, egy-egy jellemző italon keresztül. Az Oban a Nyugat-felföld képviseletében került a válogatásba, olyan kitűnő maltok közé, mint a Talisker, a Cragganmore, a 16 éves Lagavulin, vagy éppen a Glenkinchie és a 15 éves Dalwhinnie.

Érdemdús válogatás az biztos, amit végigkóstolgatva valóban találkozhat minden rajongó azokkal a markáns jellemzőkkel, amik megkülönböztetik egymástól ezeket a párlatokat a single malt kategórián belül. Arról nem is beszélve, milyen klassz programlehetőség is ez egy esős délutánra...

Diageo PLC.

Nos, röviden a világ legnagyobb gyártója és a forgalmazója az alkoholok között, a rövid italok tekintetében, de a sörök és borok világában is a top gyártók közé tartozik. Többek mellett olyan márkák tartoznak a cég portfóliójába, mint a Johnnie Walker, a Baileys vagy a Smirnoff, de az övék a Guinness is. Valamint még rengeteg más ismert, vagy kevésbé ismert alkoholos ital szerte a világon. Természetesen ennek a családnak a tagja az Oban is.

És, hogy legyen magyar vonatkozása is az cégnek (mert mindennek van), a Diageo egyik irodája Budapest belvárosában található. Ebben az irodában pedig van egy pub, amiről nemes egyszerűséggel legendák szólnak a whisky kedvelők körében… De sajnos csak a munkatársak számára elérhető. Viszont ha egyszer sikerül bejutnunk…

Nos, a hosszúra nyúlt bevezetés után lássuk a mai cikk alanyát…

Megjelenés:

Egyszerű és elegáns. a kerek díszdoboz mintái egyszerre régiesek és mégis divatosak (ha élhetek ezzel a szóval). Semmi különös extrát nem kapunk a palackon sem, a szürkés, fehéres színek dominálnak és az üveg formája is a lehető legegyszerűbb, de összességében mégis működik. Legalább is én eddig még mindig kiszúrtam minden bár polcán, hiába vették körül tarkább, díszesebb palackok.

Az ital maga sötétebb aranysárga színű, egy kellemes melegséget sugárzó árnyalattal kiegészülve.

Illat:

Könnyed de elég lassan teljesedik ki. Az első pillanatokban inkább könnyed, boros aromákkal találkozunk, amikből csak egy kis idő elteltével szabadulnak fel először az édesebb, karamellás illatokat, majd az izgalmasabb füstös és sós-tengervizes fuvallatok, amiktől igazán unikum ez a párlat a single maltok világában is.

Íz:

Kicsit sós, kicsit füstös, kicsit édes. Amolyan minden egyben az első korty, de aztán szépen elkezdenek előtérbe kerülni az egyes rétegek és lassacskán dominánssá válik az édesebb íz. Valójában ez a whisky leginkább semleges pontja, mert bár finom, de a „semmi különös” a legjobb jelző az ízhatásra. De, ami utána jön…

Lecsengés:

Had kezdjem egy rövid történettel ezt a bekezdést… Amikor az első skóciai kiruccanásomról hazajöttem, akkor egy palack Oban volt, amit magammal hoztam (egyebek mellett). A megérkezés után pedig elsőként édesanyámat kínáltam meg belőle, megköszönve, hogy kijött értem a repülőtérre. Ő persze elkezdett szabadkozni, hogy nem szereti a whisky-t, semelyik sem ízlett neki, amit eddig kóstolt, stb… Azért csak rábeszéltem és kissé erőltetett „jóképet” vágva le is hajtott egy pici kortyot. Aztán lassan elkezdte volna mondani, hogy ez sem jó, mert…. És ebben a pillanatban kikerekedett a szeme és elakadt a szava. Megérkezett az Oban utóíze. Ami olyan markáns és finom, hogy azóta is emlegeti. (És a single malt-okban is visszahozta a hitét….)

Szóval az Oban utóíze valami egészen zseniális, én pedig nem is igazán tudom körülírni. Szóval csak annyit mondhatok, hogy próbáljátok ki.

Összegzés:

Nos, ha az eddigiekből nem lett volna világos, akkor megismétlem: KÖTELEZŐ DARAB!

Adatok:
Név: Oban
Érlelési idő: 14 év
Régió: Highland, Skócia

Forrás:
https://www.malts.com/en-ca/distilleries/oban/

Glenfarclas 10 éves, belépő a Speyside-ra...

A Glenfarclas termékeivel már hosszú ideje tart az ismeretségem, hiszen évek óta nézegetem ezeket az italokat a szakboltok polcain, sőt itt-ott kóstoltam is egy-egy pohárkával az évek során, de őszintén megmondva, egyik tétel sem hagyott bennem túl mély nyomot. A boltokban pedig a túl nagy választékának okán kerültem, valamiért nem bízok az olyan whisky-k minőségében, amiből egyidejűleg 10 különböző tételt is a polcokon látok. Tudom, hogy ez egy teljesen értelmetlen előítélet, de még nem tudtam túllépni rajta..

Az utóbbi időben aztán több általam megbízhatónak tartott forrás is elkezdett ódákat zengeni erről a malt-ról, így, amikor az elmúlt héten whisky-t kerestem, amivel meglephetem néhány barátomat, akkor úgy döntöttem, kap egy esélyt egy alapos kóstolásra. Ennek az eredményét olvashatjátok alább.

glenfarclas_10_ok.jpg

Forrás: Internet

A lepárlóról:

A Glenfarclas lepárlót a Highalnd-en, konkrétan a Speyside szívében, a Spey folyó partján találja az erre járó szerencsés utazó, olyan illusztris szomszédsággal együtt, mint az Aberlour, a Cragganmore, vagy éppen a Tormore üzeme. Ember legyen a talpán, aki itt kalandozva „menetből” végig tudja kóstolni az ezen a környéken készített single malt-oknak akár csak a felét is.

Maga az üzem a Skóciában szokásosnak nevezhető utat járta be, valamikor 1797 környékén megalapította Robert Hay, de whisky főzési engedélyt csak 1836-ban váltott. Gondolom az első néhány év(tized)-ben jövedelmezőbbnek tűnt az illegális lepárlás. (Ennek az előnyeit aligha kell magyaráznom senkinek idehaza, hiszen nem nagyon ismerek olyan családot, ahol néhány évvel ezelőttig a babgulyás kedvéért vettek volna kuktát…)

Természetesen a Glenfarclas üzeme is megért néhány tulajdonosváltást, melyek végül a Grant’s család portfóliójába kerülésig vezettek.

A whisky:

A 10 éves, a belépő szint a lepárló termékeihez, azaz ez a legfiatalabb palackozás. A legöregebb momentán a 40 éves. Persze emellett számos, évmegjelölés nélküli kiadást is forgalomba hoztak, mint például a „világ első hordóerejű” single malt-jaként reklámozott 105-öst, vagy a „Family Casks” sorozatot.

Megjelenés:

Mint mindig, most is egy egyedi megjelenésű palackról és díszdobozról beszélhetünk, de mindezzel együtt, szerintem, elég átlagos, amolyan „polcba simuló” külcsínt kapott az ital. Persze a piros alapszínű díszdoboz nem nevezhető hétköznapinak, de nem is ad annyi pluszt, amitől ne siklana át rajta a szem.

A palack inkább tömzsi, mint kecses, nem csúnya, de nem is különösebben szép. Olyan átlagos.

Szín:

Világos, a gyártó szerint „szalma-arany” színű. Hajlamos vagyok egyetérteni velük.

Illat:

Az első, ami eszembe jutott a pohárba dugva az orrom, a meggyes joghurt kissé művi, de ezért kellemes illata. Ez a meggyes alapillat végig megmarad, még a könnyed fűszeresség előkerülése után is. Aki nagyon figyel, az még egy enyhe füstösséget is észrevehet, de a gyümölcsösség szinte teljesen elnyomja ezt az érzetet.

Íz:

Itt már inkább aszalt gyümölcsökké mélyülnek az illatában tapasztalt aromák és megerősödik a fűszeresség. A vanília és a szegfűszeg dominálja az ízeket, kiegészülve némi dohányra emlékeztető kesernyésséggel és fahéjas szárazsággal. Harmonikus, könnyed ízekkel operál a párlat.

Lecsengés:

Ebben a tulajdonságában is inkább a könnyedség a jellemző, bár meglepően hosszas lecsengést érezhetünk a kortyolás után. Itt már inkább csak a fűszeresség érzete a jellemző.

Összegezve:

Nos, nem ez a malt lesz az, ami miatt rajongóvá válik valaki, de első kóstolásra abszolút alkalmas, akár hölgyismerősöknek is, hiszen könnyű, de mégis mutatja a single maltokra jellemző összetett ízeket és finomságot. Alapvetően ajánlott ital, ami jó kísérője lehet egy baráti beszélgetésnek egy nyári estén, azaz kellemesen kortyolgatható, de nem igényel különösebb figyelmet.

Adatok:
Név: Glenfarclas
Érlelési idő: 10 év
Régió: Speyside

Források:
http://www.glenfarclas.co.uk/en/
Helen Arthur: Ínyencek kézikönyve, whisky

Glenfiddich The Original

A Glenfiddich kóstoló egyik izgalmas tétele a „The Original” volt. Ez a single malt sok szempontból különleges és minden rajongó számára kötelező tétel! Hogy miért? Arról az alábbiakban olvashattok.

origonal_ok.jpg

Forrás: Koktélbolt facebook oldal

Egy kis történelem:

A Glenfiddich lepárlót 1886-ban alapította William Grant. Az addig írnokként dolgozó Grant vett egy darab földet a Highland-en, ahol aztán 1887-re már a lepárlót is megépítették, sőt ebben az évben az első szesz is kijött az új üzem desztillálóiból.

Eleinte keverék whisky-ket készítettek, de 1963-ban a cég összeveszett az addigi partnerével, így nem jutottak több gabona whisky-hez. Ez a röpke válság később meghatározó változásokhoz vezetett a világ whisky termelésében. De a Glenfiddich esetében is ráébresztette a tulajdonosokat, hogy mennyire sérülékeny a saját termelésük a külső beszállítók miatt. Ők két módon próbálták kiküszöbölni a függőséget, egyrészt építettek egy saját gabonaüzemet, másrészt pedig megjelentettek egy új whisky típust a piacon, ami már csak a saját termékeik keverékét tartalmazta, ezzel megalkották a whisky gyártás egy új kategóriáját a Single Malt whisky-t.

Mondanom sem kell, hogy a lepárló ma is létezik, sőt, mára a whisky készítés egyik óriás üzemévé nőtte ki magát, ahol egyebek mellett 3 lepárló, egy palackozó, egy kádárműhely és 45 raktárház található. Az üzem első volt abban is, hogy 1969-ben a nagyközönség számára is megnyitotta a kapuit és napjainkban már több, mint évi 20.000 látogatót fogadnak.

Talán közismert, talán nem, de érdekes tény az is, hogy az üzem a mai napig az eredeti tulajdonosok, a Grant család birtokában van.

A whisky:

Az Originalt Brian Kinsman malt master alkotta meg, aki az eredeti 1963-ban kiadott első single maltot akarta rekonstruálni. Az pedig talán csak a rajongókat lepte meg, hogy sikerült is neki. Ez a tény talán egy apró bepillantást enged abba a ténybe, hogy a Glenfiddich lepárló milyen óriási és milyen értékes whisky készletekkel rendelkezhet..

Megjelenés:

A palack meglehetősen ódivatú, de mi mást is várhatnánk egy ilyen tételtől. Egyszerű, egyenes formák jellemzik az üveget, ami megmarad a címkék kapcsán is. Ez, bár nem teljesen, de azért kellő mértékben felidézi a ’63-as megjelenés színeit, formáit.

A modernitás csak a whisky díszdobozában jelenik meg, ami mind méreteivel, mind pedig eleganciájával igazán impozánssá teszi az Original-t.

Szín:

Könnyű, világos, mint a „aktuális” 12 éves kiadásé, vagy talán még inkább az. Valójában egy könnyű fehérbor színét idézi.

Illat:

A színéhez méltóan virágos, kevés vaníliával, citrusokkal és a márkára jellemző fanyar körtével keveredve. Ezekhez a nyárias ízekhez hamarosan megérkezik egy markáns tölgyes kesernyés illat is némi kekszre emlékeztető hatással együtt.

Íz:

A könnyedség itt is tetten érhető. Tűnékeny gyümölcsös ízeket produkál az ital, amiben ismét megjelenik a tölgy jellemző íze. Én a vaníliát már nem éreztem, de a szakemberek szerint ez is felfedezhető. Kevés víz hozzáadásával kevés fűszeres, citrusos ízkombinációk is előcsalogathatóak a párlatból.

Lecsengés:

Gyors és száraz. Itt is a tölgy dominál, de ha nagyon figyelünk némi kesernyés füstösségre emlékeztető íz is kiérezhető a nyelvgyök környékén.

Összegezve:

Nos, bár egyáltalán nem rossz ital, de a legnagyobb értékét mégis az unikum jellege adja. A mai rajongók számára talán túl egyszerű, túl könnyű, de ha valaki kíváncsi arra, hogy milyen lehetett az első single malt whisky, akkor gyorsan tegye rá a kezét egy üvegre, mert csak limitált példányszámban jelent meg, és ha elfogy, akkor nem biztos, hogy lesz újabb. Ebben az esetben pedig mi, egyszerű földi halandók, akiknek nincs a pincéjében eldugva néhány eredeti „első” kiadás, többet nem kóstolhatunk ilyen maltot.

Adatok:
Név: Glenfiddich, The original
Érlelési idő: 12 év
Régió: Speyside

Források:
http://www.glenfiddich.com/collection/special-editions/the-original/
Michael Jackson: Whisky, a scotch és a bourbon világa

Glenmorangie Nectar D'Or, csak haladóknak...

Nemigen mondok újat azzal, hogy a Glenmorangie original kiadása a mai napig az egyik kedvenc malt-om. Ezt kóstoltam először és ez máig ható érzéseket keltett bennem. Valójában minden whisky-ben azt az aha élményt keresem azóta is, - több kevesebb sikerrel-, amit ettől az italtól kaptam. Nem véletlen, hogy a blog első cikke is erről szólt.

A Nectar D’Or kiadás megkóstolása régóta szerepelt a képzeletbeli listámon, ahol a kötelező tételeket tartottam számon, az eredményét pedig alább olvashatjátok.

glenmorangie_nd_ok.jpg

Forrás: glenmorangie.com

Bár sok mindent megírtunk már erről az italról, de a lepárlóval eddig még nem igazán foglalkoztunk, így, most ezt a hiányosságunkat is pótolhatjuk.

A lepárló

A Glenmorangie céget eredetileg sörfőzdének alapították a a Highland dombjai és hegyei között, de mindannyiunk nagy szerencséjére a tulajdonosok hamar belátták, hogy az ő jövőjük a single malt-okban van, így 1843-ban lepárlóvá építették át és nem pazarolták többet a malátát holmi sörökre. Bár gondolom abban sem alkottak rosszat.

Persze ez a lepárló sem úszta meg a pénzügyi válságokat, illetve a többszöri tulajdonosváltást. Azonban mindezen hátráltató tényezők mellett is életben tudtak maradni, sőt volt, hogy évi 4 millió liter whisky-t állítottak elő, ami semmiképpen sem lebecsülendő szám.

A mennyiség mellett a minőség felé is elköteleződtek, ami a folyamatos megújulásban is tetten érhető. Mint „egymárkás” lepárló megtehették volna, hogy csak egyre öregebb és öregebb évjáratokat jelentetnek meg a  10 éves kiadás mellett, de ehelyett elkezdtek az utóízekkel kísérletezni, amit az érlelés során használt hordókkal érnek el.

Az összes whisky-jük amerikai tölgy hordókban tölti az első néhány évét azután pedig különböző vidékekről származó használt hordók következnek. Esetünkben ez egy francia desszertbor, a Sauternes hordója, mely a Bordeaux-i borvidékről származik, ami azért valljuk be, nem hangzik rosszul.

A whisky

Külső:

Az ital színe engem a sűrű, friss mustra emlékeztet a mély, kissé opálos áttetszőségével. Ínycsiklandó szín, azt kell, hogy mondjam, bár egy kissé becsapós, hiszen ettől a színtől én egy édes italt vártam.

A palack is jelentős megújuláson esett át azóta, mióta először a kezembe vettem. Megkarcsúsodott és szerencsére a rengeteg címkétől is megszabadították. Ezzel a sokkal minimalistább dizájnnal nekem jobban is tetszik. Valahogy kifinomultabb lett ezáltal külső, ami jobban harmonizál a beltartalommal is.

Illat:

Intenzív. Elsőre nem is nagyon éreztem mást ki belőle, mint a jól megszokott, átlagos „whisky” illatot, de szépen lassan előkerültek belőle a gyümölcsök is, főleg egyfajta kesernyés, kandírozott citrusfélékre jellemző illat. Ezt sorban követték a fűszeres aromák, de a pörkölt mogyoró is helyet kapott a végén. Komplex illata van, az biztos és már itt leszámol azokkal a tévképzetekkel, amit a színéből eredő édességre számítottak.

Íz:

Igazán testes ital, ami szinte már harapás hatását kelti, nem is kortyolásét. Igazán érett íz hatása van, amiben tobzódnak a gyümölcsök. Barack, málna, citrusfélék együtt, mézes édességgel és egy cseppnyi fűszeres, hol kesernyés, hol csípős körítéssel teljesednek ki.

Lecsengés:

Hosszú, közepesen intenzív utóízt hagy a szánkban. Ehelyütt már a fás, kicsit kesernyés íz dominál, de azért felfedezhetőek a gyümölcsök is újfent, de elég tünékenyen. Inkább boros utóérzetet kelt, mint whisky-set. Sokat veszít a komplexitásából is az ital, ami valahol sajnálatos.

Összegzés:

Nos, ha valaki még nem kóstolt Glenmorangie-t, akkor azt javasolnám, hogy mindenképpen az Original kiadással kezdje és ne ezzel. A Nectar D’Or inkább a haladó szinte ennek a párlatnak. Ez persze nem von le semmit az értékéből, sőt. De úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy ezt a kiadást élvezni tudjuk, szükség van némi előzetes kóstolási tapasztalatra. Továbbá bár remek ital, de ha választanom kéne én az Originalt választanám.

Adatok:
Név: Glenmorangie Nectar D’Or Sauternes
Érlelési idő: 12 év
Régió: Highland

Források, linkek:
http://glenmorangie.com/

Egyéb:
Helen Arthur: Ínyencek kézikönyve Whisky

Whisky Show 2015 - Old Pulteney 21 yo

Old Pulteney Single malt scotch whisky, Wick, Scotland

A röpke újévi szünetünkből visszatérve rögtön egy olyan tétellel kezdenénk, ami úgy gondolom minden single malt rajongó szívét megdobogtatja, hiszen ez az a whisky, ami Jim Murray 2012-es Whisky Bibliájában 97,5 pontra értékelt. Ami valljuk be eléggé csábítóvá teszi ezt az italt, még látatlanba is.

old_pulteney_jo.jpg

Forrás: Internet

A lepárló:

A lepárló története egészen 1826-ig nyúlik vissza, amikor is az addigi zugszeszfőző James Henderson úgy döntött, hogy „napvilágra” lép és legalizálja az üzletét. Ehhez a lépéshez nagyban hozzájárult az a tény, hogy a lepárlónak helyt adó Wick városa akkoriban Európa egyik „hering fővárosa” volt, ahol nyaranta több, mint 1000 (igen, ezer) halászhajó tevékenykedett. Azt pedig mindenki tudja, hogy az egyszeri tengerész, a nap végén, csak egy dolgot szeret jobban egy jó hallevesnél… Az alkoholt. És míg a Karib térség matrózai a rum mellett tették le a voksukat, addig egy igazi skót tengeri medve nem is ihat mást, mint whisky-t.

A rossznyelvek szerint (aki a helyi ministráns volt) a hathetes hering szezon alatt naponta 2275 liter (!) whisky fogyott a kocsmákban. Igen, jól látjátok. (Azaz hat hét alatt 81900 liter, ami kb. 117.000 palack. Döbbenetes szám, nemde?)

Szóval Mr. Henderson nem igazán kockáztatott akkor, amikor lepárlásba fogott, hiszen egy ekkora piac mellett ez tuti üzlet.

Természetesen ez a lepárló sem úszta meg az élet viharait, a heringüzlet összeomlása és a városi alkoholtilalom után bezárt és csak 1959-ben nyitott újra, de az igazi felvirágzásra egészen 1997-ig, amikor is az Inver House tulajdonába kerülve újra single maltokat kezdtek készíteni és forgalmazni. Ma, évente kb. 1 millió liter kiváló malt készül itt.

A whisky:

Külső:

Mint minden single malt whisky esetén, az Old Pulteney esetében is már messziről felismerhető az ital, az üveg egyedi formájának köszönhetően. A designerek itt a lepárló üstök gömbölyded formáit jelenítették meg a palackon, ami vitán felül tetszetős és egyedi.

Az üveg színezetlen és még a címke alapja is átlátszó így szinte akadály nélkül élvezhetjük az illat eredeti színét már kibontás előtt is.

Színezéssel csak a dobozon és az üveg nyakán találkozunk. A lepárló egyes tételeit különböző színekkel is megkülönbözteti, ezek közül a 21 éves kivitelé a sötétzöld lett. A dobozon egy halászhajó szeli a hullámokat, utalva a város és a lepárló történetére is. (Valamint magára az italra is, hogy hogyan, azt a továbbiakban meglátjátok.)

Szín:

Áttetsző, tiszta, mégis teltnek tűnő, enyhén bronzos árnyalatú az ital. Engem még a borostyánra emlékeztet ez a tónus, ami végül is, akár „whisky színnek” is hívhatunk, ha nagyon akarjuk.

Illat:

Telt, valahogy nagyon kerek, letisztult illattal találkozunk, miután megillatoljuk ezt a malt-ot. Némi édes-fanyar gyümölcs aroma érezhető, olyan ’vadkörtés” módon, de a malátacukros édességek fűszeres illata is határozottan bejelentkezik. Alkoholos csípősség csak egészen enyhén érzékelhető, pedig itt is egy 46%-os whisky-ről van szó.

Íz:

Mivel aznap ez már a „tizensokadik” kóstolásom volt, így az első korty inkább csak egyfajta alkoholos, paprikás, borsos csípősséggel kínozta meg az, amúgy is kissé elgyötört ízlelőbimbóimat. A következő azonban már jobban kibomlott a számban, így érezhetővé váltak az édes, malátás-árpás, vaníliás, mézes ízek is, melyek a bourbon és sherry hordós érlelésnek köszönhetőek. Előjött azonban egy enyhén sós, tengervízre emlékeztető aroma is. (Itt utalnék vissza a dobozon látható tengeres-hajós mintára)

Lecsengés:

Hosszú, a kortyolás után még sokáig érezzük a szánkban az enyhén citrusos, fűszeres, sós ízeket némi füstösséggel kiegészülve. Ezek a lecsengés vége felé összeolvadnak egy fanyar, száraz érzetté és lassan elhalványulnak.

Összegezve:

A 21 éves Old Pulteney egy finom, érdekes ital, amely igazi unikum lehet minden whisky rajongónak és nem csak a némileg borsos ára miatt. Komplex ízeivel bármilyen környezetbe megállja a helyét és mivel nem tekinthető általánosan ismert márkának (legalább is hazánkban), így egyfajta plusz különlegességet is hordozhat azon szerencsések számára, akik hozzájutnak.

Ezt megerősítendő, zárásképpen álljanak itt a skót író Neil M. Gunn szavai:

„Amikor olyan időssé váltam, hogy megértsem az Old Pulteney-t, akkor tudtam igazán értékelni a minőségét… felismerve benne az északi temperamentum erős karaktervonásait.”

Adatok:
Név: Old Pulteney
Érlelési idő: 21 év
Régió: Highland

Források, linkek:
http://www.oldpulteney.com/

Michael Jackson: Whisky, a scotch és a bourbon világa
Ian Buxton: 101 whisky, amit feltétlenül meg kell kóstolnod, mielőtt meghalsz

Filmkritika: Rettenthetetlen (Braveheart, 1995)

Nem fogok elkezdeni azon lamentálni, hogy jééé, nézdmár, új rovat a malátán. Múltkor süti volt, most filmkritika, deal with it. Lesz is még, ha látunk olyan filmet, aminek valami pici köze van a whiskyhez vagy valami azzal kapcsolatoshoz, és szeretjük.

Miután a minap sikerült életet lehelnem a Netflixbe, az egyik első cím, amit a Szent Perszonalizáció a kezem ügyébe rekommendált, a Braveheart volt. Több se kellett hozzá, hogy pattanjon a trigger, amit Tamás történelmi jelenőségű első, Glenmorangie-ról szóló cikke ültetett el bennem, nevzetesen hogy skócia és tájak és ilyesmi. Kattintottam is azonnal, hogy ráfüggjek a heti betevő kardozós-baszós kontentre, de alig fél óra alatt kiderült, hogy itt többről lesz szó... és hogy a múltam egyik félig elfeledett, nemkülönben rendkívül alulértékelt darabjának méltó módon szeretnék emléket állítani.


MTK szurkolók ha haverkodnak

Filmkritikát írni mellesleg nehéz. Főleg akkor nehéz, amikor egy olyan, több, mint 2,5 órás alkotást kell darabokra szedni, amelyet Gibson elmondása szerint vezetői utasításra húztak vissza kicsivel több, mint három óráról. A módszertan így inkább az lesz, hogy általam teljesen véletlenszerűen választott szempontokat fogok rövid bekezdésekben tárgyalni.

Atmoszféra

A Rettenthetetlennél ezzel nincs baj: a tájak, a képi világ, a tradicionális kelta hangszerek használata (fuvola, skót duda, stb.), a kiváló jelmezek és a nyelvi elemek is maximálisan a helyükön voltak. Érdekesség, hogy a filmet csak az elején fogatták a skót Felföldön, a film egyharmadánál a stáb Írországba hurcolkodott át, mert ott volt meg az az infrastruktúra (főképp a lovak elhelyezése) amely a csatajelenetek lebonyolításához kellett. A filmet nagyrészt egy versenypálya mellett forgatták, hogy legyen hol etetni a népes állatseregletet.

Ettől még nyugi, el fogod hinni az illúziót az utolsó percig. Nekem még a láncingek szemcséi is hitelesnek tűntek, átjön a fegyverek súlya, a szegények nyomora, a skót seregek elszántsága. Az ízes tájszólással ejtett mondatokat kellemesen színezik a latin és a gaelic nyelvű toldatok (ebből a szempontból ajánlom figyelmetekbe a titkos-esküvő jelenetből a papot), főleg akkor, amikor a francia nyelv szelymesz hajlítászaival halljuk őket összecsengeni.

És itt toldanám be a "whisky" szó egyetlen említését, ott is fertőtlenítőszernek használják az italt:

I know it seems like a waste of good whisky. Indulge me.

- Campbell, közvetlenül a vállába fúródott nyilvessző kipiszkálása előtt

Az, hogy az uisge beatha kifejezés csak a cselekmény udősikja után kb. 200 évvel kezd el közszájon forogni, csak azoknak fog feltűnni, akik pl. olvasták a vonatkozó cikkünket. :)

Csatajelenetek

Már bocsi, hogy ezen ennyit rugózom, de nekem anno valahogy a Gladiátor előtt minden filmes csata gagyinak tűnt... mint kiderült, elfelejtkeztem erről az alkotásról.

Itt nem viccelnek: belek ugyan nem loccsannak a vásznon, de nincs betojva a kamera, ha lekaszált végtagokat vagy feltépett torkokat kell mutatni. A csatajelenetek lendületesek, a vásznon nem statiszták által begyakorolt táncot, hanem nekidühödött fegyverhordozókat látunk, akiket a harcból felocsúdva tetőtől talpig ellep a saját és ellenségeik vére. A film közepén esedékes lovasrohamnál tiszta szívből fogod sajnálni szegény párákat, miután a skót gyalogság felvonja a meglehetős hatékonysággal működő védvonalat (kiváló példája, milyen egyszerű trükkökkel lehet kivédeni egy elbizakodott harctéri parancsnok bevált és tévedhetetlennek hitt fogásait).

Egy-két esetben Lóg csak ki a lóláb (höhö, pun intended), ezeken - ha ugyan észreveszed - kellemes mosollyal tovább lehet lépni... Wallace és cimborái ádáz tekintete azonnal hangulatba ránt.

Tesióra után

Színészi játék és karakterek

Nem mondom, hogy forradalmi, de még úgy is elhittem mindenkiről, hogy az, aki, hogy sorra azonosítottam későbbi nagy filmkedvenceim szereplőit. Egy-két esetben volt olyan érzésem, hogy Randall Wallace kicsit megúszósra vette a forgatókönyvet, és egydimenziós karaktereket skiccelt. Az angol király nagyon intrikus szemétláda, a vén leprás igazi cinikus megalkuvó, a főszereplő első szerelme egy tipikus szomszédlány, akitől mindössze egy casus belli-re és néhány szerelmes pillantásra tellett, a skótok nagyon hazafiak, az angolok pedig mind-mind megtestesült démonok. Az egyetlen karakter, akinek elnéztem a karaktere egysíkúságát, az a francia hercegnő társalkodóhölgye, aki rendkívül hatékonyan pengeti a férfilibidónak oly kedves húrokat, még tetőtől talpig "csadorban" is.


A kedvencem a filmből: Angus Macfayden

Mások viszont sorra hozzák a kellemes meglepetéseket, mint pl. a francia királynő, aki a kezdeti botladozásai ellenére film végére bámulatos lelkierőt mutat, vagy a skót király, aki cinikus megalkuvóból a film végére hitelesen válik meghasonlott ember, akiből süt a bűnbánat és a jóvátenni akarás. Ha rajtam múlt volna, Angus Macfaydan ezért az alakításért mellékszereplő-Oscart kap.

A film legnagyobb átverése szerintem a főszereplő. William Wallace, a rettenthetetlen hős, a skót szabdságeszmény élő szobra, akit <SPOILER>a belébe fúródó húskampók sem képesek megtörni.</SPOILER>

Miután a menetrendszerű fordulattal (persze, hogy gyanús a film eleji romantikus idill) előrángatják belőle a Bosszúálló Bajnokot, onnantól rendre azt csinálja, amit a fenti eszmény és a cselekmény további folyása megkíván. Ha béke kell, békés, ha szerelem kell, szerelmes (itt jegyzem meg, hogy a francia hercegnő szerepeltetése szerintem tottál felesleges eye-candy volt), ha csatajelenet kell, akkor igény szerint dicső hadvezér vagy vérnősző barbár, ha pedig hősiességről van szó, hát azt is kirángatja a kisujjából. Megjegyzem, és ez a kritika egyik legfontosabb mondata: Mel Gibson zsenijét mutatja, hogy a fentiek mindegyikét kevés szóval, színészi játékkal tudja elmesélni, és alacsony ausztrálként volt képes egy magas skót hőst hitelesen játszani és rendezni. Gratulálok, Mr. Gibson!

Történet és összefoglalás

Nem mondok róla semmit, a film szempontjából másodlagos. Nincsenek különösebb kiszámíthatatlan fordulatok, sem nagy mindfuck-ok; ez egy kalandfilm. Legyen elég annyi, hogy ebbe a játékidőbe pontosan elég kincstári szerelem, bosszú, háború, intrika és pátosz fért ahhoz, hogy majdnem végig lekössön, és még egy kis fejlődéstörténettel is nyakon önthessék. A torta habján a cseresznye pedig az esszenciális, középkori skót hangulat.

Ilyenkor azt szokták mondani, hogy hétpertíz. Ja, és a csajoddal is nézheted, mert sírós kvázi-hepiend, és mert Mel Gibson ereje teljében pucéron.

süti beállítások módosítása