Amikor legutóbb nyakunkba vettük a péntek éjszakát mindössze némi könnyű whiskyzés és beszélgetés volt tervezve. Semmi komoly, mert programunk volt későbbre. Szóval csak elkezdtünk sétálni a Kazinczy utcában, hogy találjunk egy szimpatikus, - lehetőleg új -, helyet, ahol tartanak legalább elfogadható minőségű whisky-t, arra, amivel találkoztunk, nem voltunk felkészülve. Én még csak nem is hallottam előtte erről a helyről és Ádámnak is csak annyi információja volt, hogy valamelyik ismerőse szerint itt tartanak Octomore-t. Valóban tartanak. Mellette rengeteg más különlegességet is. Azóta hivatalosan is ez a kedvenc bárom.

Forrás: Magányos Maláta

Hol is kezdjem a bemutatást? Valójában annyi érdekes részlete van a helynek, hogy komolyan össze kell gereblyéznem a gondolataimat, hogy legalább egy félig-meddig összeszedett cikket olvashassatok. Talán álljon itt elöljáróba egy klasszikus kis fun fact:

Belépve a bárba a pulthoz telepedtünk, ahol az összes többi vendég is helyet foglalt (szám szerint 6 fő, velünk együtt, de erről később részletesebben).  Akkor még csak annyi tűnt fel, hogy mindannyian kedélyes beszélgetésben vannak a személyzet mindhárom tagjával. Ez a közvetlen hangulat rögtön megtetszett és arra is hamar rájöttünk, hogy ez nem csak a kivételezett vendégeknek jár, hiszen mi is rögtön belekeveredtünk egy könnyed, de mégis érdekes beszélgetésbe asz italunkról, amíg azt felszolgálták nekünk. Ez a hangulat és a kommunikáció aztán végig jellemezte az esténk ott töltött részét. Azt már csak később tudtuk meg, hogy a pultnál ülő vendégek közül ketten a Diageo-tól, ketten pedig a Whiskynet-től iszogattak a bárban. Ez a két cégnév pedig minden whisky rajongó számára garancia lehet arra, hogy jó helyre keveredett.

Helyszín és hangulat:

Ahogyan arra az előzőekben utaltam, maga a helyiség nem nagy. Összesen talán 10-15 fő tud, nagyjából kényelmesen fogyasztani itt egyszerre. A legjobb hely persze a bárpultnál álló hat bárszék. A dekoráció és az egész helyiség kialakítása egy békebeli gyógyszertárat idéz, de szerencsére az átlagos patikák kissé nyomasztó hangulata nélkül! Az illúzióért persze nagyban felelősek a falon elhelyezett itallapok, amik egyfajta periódusos rendszernek álcázzák magukat. Szóval egyedi a környezet és bár elsőre egyszerűnek tűnik a belső tér, de némi itt töltött idő után rengeteg olyan apró részletet fedezhetünk fel, amik mind-mind tovább finomítják az patikai illúziót.

A hangulatról szintén tettem már említést, amit csak tovább tudok erősíteni. Közvetlenek, barátságosak és profik a pult mögött állók és nem csak addig figyelnek a vendégre, amíg kitöltik az italát, hanem, - amennyiben igényli ezt-, akkor a továbbiakban is. Valójában már nem is tudom mi mindenről beszélgettünk a whisky-ken és egyéb párlatokon túl, de sok mindenről és higgyétek el, nagyon jól éreztük magunkat közben.

Italok:

Nos, itt senki nem fog kommerszeket találni, különlegességeket annál inkább. Ez egyébként bevallottan a hely filozófiájának materializálódása. Kifejezetten kerülik az olyan tételeket, amit bárhol máshol is megkaphat a kedves vendég. Azaz nincs Johnnie Walker Red Label, de még Black sem. Sőt, az egyetlen Label a Blue volt, de voltak nála is érdekesebb maltok.

Az általunk kóstoltak az alábbiak voltak:

• Octomore (skót, a tőzeges maltok királya)
• Canadian Club Classic (kanadai, 12 éves, döbbenetesen finom)
• Cylnelish 18 éves Tokaji Finish (skót, maga a megtestesült csoda)
• Penderyn (wales-i, madeira finish, érdekes)
• Hedonism (skót, grain whisky, kellemes)
• Mortlach (skót, 15 éves, újra meg kell kóstolni)

Impozáns sorozat, nemde? Szerintünk is.

Bár, mi mást nem kóstoltunk, de elnézve a bárpult többi részét, ahol a vodkáktól a rumokig ugyanilyen izgalmasnak, érdekesnek tűnő tételek sorakoztak. Ezért aztán nem lennék meglepve, ha például egy gin-ekkel foglalkozó blog hasonlóképpen nyilatkozna a Pharmáról, mint mi.

Árak:

Az ár-érték arány teljesen rendben van akkor is, ha nem számolom a hangulatot (de számolni kell, mert sokat hozzátesz az élményhez). Azonban ez nem egy olcsó hely, viszont nem hiszem, hogy ezeket az italokat bárhol olcsón mérnék.

Összegezve:

Ha valami különlegesre vágysz, akkor mindenképpen itt a helyed, ez nem lehet kérdés. De akkor is, ha éppen csak ismerkedsz a whisky-k, vagy más rövid italok világával, mert itt értő kezek között teheted meg az első lépéseket. A pultban állókra pedig mindig érdemes hallgatni, hát még akkor, ha ilyen szakértelemmel bírnak, mint a Bar Pharma-ban. Mi is így tettünk és nem bántuk meg, sőt!

Bar Pharma
Budapest, Kazinczy utca 35
https://www.facebook.com/barPharma/

Disclaimer: A helyre meghívás nélkül érkeztünk és fizettünk a fogyasztásunkért.

Ha bármely hőn szeretett olvasónkat meglepnénk azzal az állítással, hogy „Szeretjük az Ír whiskey-ket!”, akkor az a valaki vagy első alkalommal jár nálunk, vagy funkcionális analfabéta. De mivel senki sem szeretnénk megbántani, így ilyesmire nem is gondolunk! Szóval igen… Szeretjük a Zöld sziget párlatait, főleg azokat, amik némi kis pluszt is hordoznak a malátázatlan árpa mellett, mint ahogyan azt a Tyrconnell is teszi.

Forrás: Magányos Maláta

A whisky-t elsőként sikerre vivő lepárlót Watts-nak hívták és egészen az 1762-es évig nyúlik vissza a történelme (!), azaz ekkor említették először a krónikák, ami azért szép hosszú időszkot jelent, ezt el kell ismernünk. Így aztán nem is túl meglepő, hogy a Tyrconnell az USA piacának egyik legkeresettebb márkájává vált az alkoholtilalom előtt, volt idő bevezetni a márkát, annyi szent! (Még akkor is sikeres lett, ha a nevét egy versenyló után kapta, ami a Watt család tulajdonában volt.)

Persze minden történet és tündérmese véget ér egyszer, nem volt ez másként a Watts lepárlóval is, amit szintén utolértek a gondok, így bezárásra került. Ekkor a jelenleg tárgyalt ital is veszélybe került, de mindannyiunk örömére a Cooley (akkoriban az egyetlen független ír lepárló) úgy döntött, hogy életben tartja ezt a nagy múltú márkát. Szóval valójában felerészt nekik köszönhetjük, hogy ma is kóstolhatjuk ezt az italt. (Szóval, köszi!)

A whiskey

Külsőleg:

Nos, ebből a szempontból valójában kissé fantáziátlan a párlat. És nem arról van itt szó, hogy neonszínekben kellene pompáznia, de azért az is túlzás, amennyire jellegtelen a díszdoboz éppen úgy, mint a palack. Persze nem csúnya, de olyan hihetetlenül semmilyen, hogy minden egyes alkalommal külön meg kellett keresnek a bár polcán, amikor a cikk érdekében megkóstolgattam. (Pedig nem egy kört pusztítottunk el néhány barátommal.)

Illat:

Bár a szakirodalom szerint telt illatokkal kellene találkoznunk illatoláskor, én mégis inkább könnyednek és vékonynak éreztem az italt, amolyan nyáriasan frissítő jellegűnek, mint egy alkohollal dúsított limonádé. Ebben valószínűleg a citrusos illatok is közrejátszottam, ami ezen malt sajátja. Kivehető még némi fűszeres felhang is, ha eléggé sokáig tartjuk a pohárban az orrunkat. (Ami, valljuk be, nem kicsit szórakoztató látvány lehet ilyenkor, mind a barátainknak, mind pedig a bár többi vendégének. De mindent értetek, Kedves Olvasók!)

Íz:

Az illatok légiességéhez képest egészen összetett. Az olajos érzet, még némi „haraphatóságot” is kölcsönöz a whisky-nek, ami jól harmonizál a továbbra is citrusos ízekkel, amik mellé most már inkább édes, mézes jegyek költöznek. Határozott kellemes ital, ami úgy adja meg számunkra a telt ízvilágú whiskyk komplexségét, hogy közben megmarad könnyű, nyárias italnak.

Lecsengés:

Az eddig édes, gyümölcsös aromák a háttérbe szorulnak és innen már a maláta a domináns. De mivel whisky-ről beszélünk, ez talán nem is olyan nagy baj.

Összegezve:

Ez egy jó whisky. Nem váltja meg a világot, nem újítja meg a lepárlás művészetét, de becsületes munkával készült, amiben a hosszú múltra visszatekintő hagyomány éppen úgy megjelenik, mint a modern kor elvárásai.

Ráadásul ár-érték arányban könnyedén veri a skót vetélytársait, hiszen a single malt kategóriában ilyen kedvező áron ritkán találunk ennyire kellemes tételt.

Adatok:
Név: Tyrconnell Single Malt
Érlelési idő: -
Régió: Írország

Forrás:
http://www.kilbeggandistillingcompany.com/

Bár nem terveztük nyári szünetet a blogon, mégis így alakult, elnézéseteket kérjük érte! Viszont így, most újult erővel,élményekkel és cikk ötletekkel megrakodva térünk vissza hozzátok, Tisztelt Olvasók!

Elsőként BOrsi új cikkét olvashatjátok, aki, megkezdte az ismerkedést a karakteresebb, füstösebb, erősebb ízvilágú malt-okkal... Mindannyiunk óriási szerencséjére, hiszen nem mindennap ismerhetjük meg kedvenceinket a nő nem ízlelésén keresztül!

Forrás: A szerző saját képei.

Ott kezdeném az egész történetet, hogy megkértem Tomit ajánljon nekem egy könnyed, nem füstös, nem karcos jó párlatot. Mivel az általam eddig kóstolt füstös, vagy épp karcos párlatok nem nagyon nyerték el a tetszésemet. Erre ő nagy mosolyogva a Singleton-t ajánlotta. Hittem neki, mondván eddig mindig bejöttek, amit ajánlott. Na, most az egyszer nem teljesen azt kaptam, amit vártam. Aztán megkóstoltatták velem a Laphroaig-t és revidiálnom kellett a Singleton-ról alkotott véleményemet. De ne szaladjunk ennyire előre.

A szóban forgó kóstolás egy 12 éves Singleton-al kezdődött.

Külsőre elég egyszerű üvegben egy szép aranyszínű, bársonyosan fénylő párlattal találkozunk. A doboz hiánya egy kicsit megingatott, de mivel Tamás ajánlotta, ám legyen, kóstoljuk meg.

Az illata picit nyers, és talán kissé a kávé és tőzeg illatát idézte számomra. Kedvenc kolléganőm, aki még soha nem kóstolt whiskyt fanyalogva szagolta, de némi unszolásra azért megkóstolta velünk együtt.

Első kóstolásra az ital egy kiegyensúlyozott párlat, enyhe citrusos és talán némi kávés beütéssel, ami már az illatán is érződött. Aztán ahogy lecsúszik, elkezded érezni a füstöt! Igen a füstöt! Nem tolakodóan, nem bántóan, de azért bizony füstöt érzel, jól beazonosíthatóan. (Tomi remélem csuklottál! Igen...) És ez a füstös íz bizony ott is marad a szádban, de annyira, hogy még egy pohárral iszol, mert valahogy nem akarod elhinni, hogy amit ittál abban bizony ott van a füst. Mégpedig jó értelemben, mert ez teszti teljessé az italt.

Én, aki nem szerettem eddig a füstös ízeket, azt mondanám, ez egyfajta belépője lehet ennek az ízvilágnak. Első kóstoló kolleginánk, köszönte szépen, de úgy érezte ez nem az ő itala lesz és megmarad a tequila-nál. Hát van ilyen, ízlések és pofonok, mint tudjuk különbözőek.

Ezt követően került elő a Laphroaig Select.

Hááááát, hol is kezdjem. Ha az előző párlatnál azt mondtam nyers az illata, akkor azt kell, mondjam ennek egyenesen olyan gyomorszájba vágó, kissé dízel szaga van, mert ezt azért nem nevezném illatnak.

Míg az illata ennyire jellegzetes, addig a színe eléggé haloványra sikeredett. Első ránézésre azt mondanám, hogy gondolj a Singleton bársonyos arany színére, vegyél belőle egy ujjnyit és öntsd tele a poharat vízzel. Na, hát kb. ilyen a színe a Laphroaig Select-nek. Ez után a szín és illat világ után el se tudtam képzelni mi vár rám a kóstolásnál.

Mintha beleharapnál a füstbe. Amíg a Singleton esetén a füstösség, csak jelzés értékűen volt jelen, addig ennél a párlatnál ez a legmarkánsabb vonás. Annyira, hogy én nem is igazán voltam képes más ízeket felfedezni benne. Viszont ami nagyon meglepő volt, hogy hiába volt ennyire füstös az ital, a hosszú lecsengés után valahogy mégis ott volt a kezedben a következő pohárral, és ízlelgetted, hátha felfedezel benne valami újat, valami mást is a füstön kívül. Kicsit olyan volt, mint egy jó kerti grillezés, csak itt most épp a füstöt harapod, és azon veszed észre magad, hogy élvezed…

Lezárásként annyit mindkét párlat érdemes a kóstolásra, még ha nem is vagy a füstös ízek szerelmese, mert bizony tudnak meglepetést okozni!

Adatok:
Név: Singleton of Dufftown
Érlelési idő: 12 év
Régió: Speyside

Név: Laphroaig Select
Érlelési idő: -
Régió: Islay

Mostanában ez a rovatunk nem bővelkedett az cikkekben, ez tény. Mint ahogyan az is az, hogy igazán mi sem bővelkedtünk az új helyek felfedezésében, pedig keresni kerestünk, csak éppen nem találtunk olyat, ami cikket érdemelne. Ezért is hoztuk meg azt a döntést, hogy a rovatban eddig szereplő inkább prémium jellegű bárok mellett egy másik kategóriával is foglalkozunk, mégpedig a belépő szintű whisky-ket tartó, de azért kellemes és érdekes helyekkel.

Forrás: Szertár Zugbár

A címben szereplő intézmény nevével régi olvasóink már a Tullamore Dew-t bemutató cikkünkben találkozhattak, de ott és akkor nem árultunk el további információkat a helyről.

Lokáció:

A hely az Inforpark szélén, az újonnan átadott uszoda mellett, a régi BEAC pálya főépületében és annak teraszán található. Az elhelyezkedése meghatározza a vendégkört is, ami főképpen egyetemistákból és a környék irodaházainak dolgozóiból áll.

A bár:

A Szertár stílusában egyfajta átmenetet képez a romkocsmák, a kopottas egyetemi büfék között. Ennek megfelelően leülhetünk műanyag kerti székekre éppen úgy, mint klasszikus sörpadokra, a belső részben pedig igazi retró műbőr padokra. A berendezés sokszínűsége visszaköszön a díszítésben is, hiszen a falakon a régi sportrelikviáktól a könyvekig minden található, de a pult fölött például egy régi, a Bahnhof music club-nak emléket állító bőrmellény van felakasztva.

Szóval igazán tarka berendezése van a bárnak, de valahogy mégis működik együtt az egész és generál egy fura, de igazán egyedi hangulatot.

Itallap:

Mint a berendezés ez is elég szélesvásznú. A kommersz boroktól és söröktől elindulva, az sportitalokon és üdítőkön keresztül, egészen a long drink-ekig és a minőségibb borokig, illetve röviditalokig tart. Ez utóbbi kategóriából az abszintól, a rumokig mindenből megtalálható egy-két tétel, bár jellemzően az olcsóbb szegmens a nyerő errefelé. De gyakoriak a különféle akciók, promóciók is.

Whisky fronton is hasonló a helyzet, inkább a kommersz Johhnie Walker Red Label és hasonszőrű társai a nyerők itt, kiegészítve a már említett Tullamore Dew-val és a szokásos Jameson-nal, azonban időről-időre egy-egy érdekesebb tételbe is belefuthatunk a pultot böngészve. Azaz ittam én itt már Glenmorangie-t, Glenfiddich-et, de Békési Single Barrel-t is. (Annak, hogy ezen italok, hogyan is kerülhetnek a pultra, van egy titka, amit csak a törzsvendég státusz elnyerése után tudhat meg földi halandó, szóval érdemes gyakran látogatni a helyet.)

Összegezve:

A Szertár Zugbár egy kellemes kis külvárosi beülős hely, ami remekül alkalmas némi munka utáni beszélgetésre, iszogatásra. Az árak abszolút megfizethetőek, a hangulat pedig kifejezetten baráti. Extraként megemlíthető, hogy a teraszon üldögélve, igazi úszósztárokat is csodálhat a közönség, ahogyan az edzésük után hazafelé tartanak.

Tehát, ha nem vágysz semmi különlegesre, csak innál egy-két jó whisky-t, vagy whisky alapú koktélt, akkor itt a helyed.

Web:
https://www.facebook.com/szertar.zugbar/timeline

Ha vannak ismert whisky márkák a földön, akkor azok egyike a Johnnie Walker. Az Red Label, avagy a „piros címkés” kiadás szinte minden kocsma és bár alapfelszerelésének része és ha valaki whisky-t emleget, akkor a többség erre az italra asszociál, vagy a Jim Beam-Jack Daniels párosra, ha a Dallas című sorozaton szocializálódott. Sőt, hellyel-közel még arról is hallott mindenki, hogy a Johnnie Walker-nek léteznek már kiadásai is, például a „fekete címkés”, de ez már valami furcsa homályos dolog a többségnek…

Forrás: Magányos Maláta Blog

A whisky-k iránt rajongók persze jóval tájékozottabbak ennél, de talán így sem árt az ismétlés azzal kapcsolatban, hogy hol is helyezkedik el a Gold Label Reserve a Johnnie Walker Colours sorozatában.

Amikor ismerkedni kezdtem a whisky-k világával, akkor a következő párlatok tartoztak a sorba: Red Label, Black Label, Green Label, Gold Label, Blue Label

A sorrend egyben egyfajta garancia is volt arra, hogy ahogyan előre haladunk benne, úgy kapunk egyre izgalmasabb, érdekesebb, jobb italokat a kezünk közé. Ezt az állítást pedig sokszor le is teszteltük a barátaimmal, legalább is a lista első három elemének tekintetében. A Green Label-ről pedig itt a blogon is megemlékeztünk.

Aztán egyszer csak elfogyott a Green Label egyik alkotóelemét adó single malt, így a lepárló kénytelen volt átszervezni a sorrendet. Most így néz ki:

Red Label, Black Label, Double Black, Gold Label Reserve, Platinum Label, Blue Label

Amint láthatjuk a fent említett „kis” változás, elég komoly hatással volt a jól megszokott márkákra a lepárló háza táján.

Gold Label-ből, Gold Label Reserve…

Az eredeti Gold Label, 18 éves speyside-i és highland-i whisky-k keverékekénk ismerhették azok a szerencsések, akik annak idején hozzájutottak. Az átszervezés után azonban némileg lefokozódott, hiszen az eredeti pozícióját a Platinum Label vette át, így most némileg olcsóbb áron és kormegjelölés nélkül kerül forgalomba és a receptúra is változott. De ennek a lesorolásnak köszönhetően egészült ki a neve is a „Reserve” taggal.

A whisky:

Az ital legfőbb alkotóeleme a Clynelish lepárló single maltja, ami önmagában igen kiváló alapanyag. A Highland-en található lepárló sokáig inkább csak alapanyagot gyártott, saját kiadású whisky-t csak igen korlátozott példányszámban dobott piacra. Ezek azonban igen jó kritikákat kaptak a világ minden táján. A malt különlegességét pedig mi sem mutatja jobban annál, mint, hogy több független palackozó kínálatában is megtalálhatóak a lepárló különféle érlelései.

Megjelenés:

Gondolom, senkit nem lepek meg azzal, hogy a whisky dobozán és palackján főként az arany különféle árnyalatai dominálnak. Gyakorlatilag csak a feliratoknak van más színe, minden más pedig a névnek megfelelő aranyos csillogással pompázik.

Összességében valójában elegáns és exkluzív összhatást kelt az ital külseje, bár – őszintén megvallva-, nekem kissé sok ennyi csillogás, de hát a név itt, - alighanem-, kötelez.

Maga az ital sötét barnás, rezes és meglepő módon némileg rózsaszínes árnyalatú.

Illat:

Könnyű és egészen egzotikus illatokkal találkozunk az első pillanatban. Ahogyan kibomlik az illat előkerülnek a gyümölcsök édeskés aromái, a banán, a maracuja fanyaran édes hatásai, amit mézes-marcipános, majd fűszeres illatok követnek. Szóval az első pillanathoz képes meglepően összetetté válik ezen tulajdonsága a whisky-nek.

Íz:

Az illathoz hasonlóan friss és könnyed. Bár összetett, hiszen a fent említett gyümölcsök ide is elkísérnek minket, a fűszerekkel együtt, igazi mélységet mégsem találhatunk az italban. Valahogy hiányzik belőle az a komplexitás, ami az öregebb párlatok sajátja. Inkább, amolyan egydimenziós ital, ami kiváló nyári frissítő lehet, de a hosszú téli éjszakák átbeszélgetéséhez nem ezt választanám.

Lecsengés:

Az eddig rejtegetett füstös, kesernyés ízek itt szinte mindent elnyomnak. Bár elősejlik némi karamellás édesség is, ha elég sokat szellőztetjük a malt-ot a poharunkban, de leginkább kesernyés, ráadásul nem is az Islay whisky-k érdekes (és finom) módján, hanem annál sokkal agresszívebben.

Összegzés:

Nos, megmondom őszintén, csalódott vagyok. A Gold Label Reserve nem rossz ital, de nem is elég jó ahhoz, hogy pótolja a Green Label kiegyensúlyozott, komplex íz és illat világát. Ehhez sajnos túlságosan egysíkú. Rajongóknak érdekes lehet, a többiek válasszanak inkább egy single malt-ot. Ezért az árért már egész érdekes tételek is kifoghatók.

Adatok:
Név: Johnnie Walker Gold Label Reserve
Érlelési idő: blended
Régió: Skócia

Források:
https://www.johnniewalker.com/en/

Tegnap este, - hosszú idő után-, újra a nyakunkba vettük Budapest belvárosát, hogy megvizsgáljunk néhány régi és új bárt whisky felhozatal szempontjából. Nézelődtünk, kóstolgattunk a benyomásainkat és tapasztalatainkat pedig szorgosan lejegyzeteltünk (vagy éppen megjegyeztük), hogy Nektek, - kedves olvasók-, már ne kelljen kitennetek magatokat a belvárosi dzsungelben sompolygó rossz whisky-k támadásainak, hanem az általunk kitaposott ösvényeken haladhassatok a single malt mennyország felé...

Forrás: By Infrogmation

Az estét, néhány apró és említésre sem méltó kitérő után a Publin-ban indítottuk, ahol kiváló ír párlatokkal kezdtük meg az „éjszaka végrehajtását”.

Bushmills single malt 10 éves

A Bushmills Original kiadásával régi jó barátságot ápolok, de a single malt-al eddig elkerültük egymást. Valahogy mindig volt jobb választás, ha malt-ra vágytam. Most azonban ideális ötletnek tűnt az első ital pozíciójának elnyerésére.

Illat: Őszintén szólva az első, ami az illata kapcsán az eszembe jutott, a tinta volt. Van egyfajta sűrű, fanyar, egészen egyedi illata, amiről mindig a régi tinta jut eszembe. Ennek a malt-nak pedig ilyen illata van. Persze némi levegőzés után ez is finomodik kissé és előkerülnek a meggyes-alkoholos és némileg fás aromák is.

Íz: Egészen érdekesen nyers, fű, földes, frissen szedett nyers zöldségek ízét mutatja némi,  borsos csípős-kesernyés kiegészítő aromával. Ezek mellett csak lassan és enyhén sejlenek fel gyümölcsösebb összetevők.

Lecsengés: Kandírozott narancshéjas keserű-édes-fanyar nyomok.

Összegezve, kellemes ital a Bushmills single malt, de ne várjunk tőle többet, mint a többi 10 éves malt-tól várnánk.

Green Spot

Már régen meg akartam kóstolni ezt az ír különlegességet, egészen konkrétan azóta, amióta Ádám ódákat zengett róla a cikkében.

Nos… Alapvetően egyetértek minden gondolatával. A Green Spot egy rendkívül kellemes, könnyű ital, ami magában hordozza az Ír párlatokra jellemző jegyeket, melyeket szép kerek egésszé alakít az érlelés során. Bátran ajánlható mindenkinek. De semmi különös…

Connemara 12 éves

Hát, úgy tűnik ez az este lett a régi tartozások beteljesítésének estéje, hiszen a Connemara 12 éves verziójának bemutatásával én tartoztam nektek és saját magamnak is, már jó hosszú ideje. Már csak azért is, mert az évmegjelölés nélküli kiadás régi kedvenceim közé tartozik, ahogyan arról itt, írtam is.

Hm... Igazság szerint az a helyzet, hogy a jegyzeteimet és az emlékeimet átkutatva, nem igazán tudok szignifikáns különbséget felmutatni az évmegjelölés nélküli és a 12 éves kiadás ízei és aromái között. Talán a 12 éves egy-két fokkal még simább, kerekebb és kiforrottabb, a kistestvéréhez képest. De mindkettő remekül mutatja meg azt, hogy mi történik akkor, amikor keresztezzük az ír whisky-t a füstösebb skót ízvilággal.

Csak ajánlani tudom mindkét kiadást, viszont azt is hozzá kell tennem, hogy a fent emlegetett egyedi jellegzetességeket az olcsóbb kiadás ugyanolyan tökéletesen bemutatja, szóval a 12 éves létjogosultsága megkérdőjelezhető.

Azért talán egyszer még összekóstolom a kettőt.

Hableány

A következő megállónk szintén egy már a blogon is bemutatott hely volt, a Hableány, amit újfent csak ajánlani tudunk a single malt-ok rajongói számára. megjegyzem, itt már kezdett kissé elszabadulni az este.

Lagavullin 16 éves és Oban 14 éves

Mindkét ital megérdemelten tagja a Classic Malt sorozatnak. Emellett pedig régi kedves emlékek fűznek mindkét tételhez, ami annyit jelent, hogy előbb-utóbb mindkettőt külön írásban is be fogjuk mutatni.

Addig is csak annyit jegyeznék meg, hogy ha valaki még nem próbálta őket, akkor azonnal tegye meg!

XXX Shine LiberTea Corn Whisky

Amikor azt emlegettem, hogy „kezdett elszabadulni az este”, akkor többek között erre a whisky-re gondoltam… Szóval, az úgy történt, hogy nagyra becsült szerzőtársam úgy döntött, hogy kipróbál egy francia (?!) whisky-t. Ekkor böktem én is az itallapon erre a gyanús nevű italra.

Nos… csak abban az esetben kövessétek a példánkat, ha

• eleged van a jó whiskey-kből és akarsz valami kellemetlent is inni, mondjuk azért, hogy jobban értékeld a jó italokat utána…
• szereted a  medvecukrot, mert ez a „whisky” ízében és illatában is arra fog emlékeztetni
• az amerikai whiskey-k rajongója vagy és küldetésednek érzed, hogy minden ott gyártott italt megkóstolj.

Összegezve, ez a párlat nem jó és még csak nyomokban sem emlékeztet whiskey-re. Őszintén szólva, minden jellegzetességében közelebb áll egy alaposan elrontott gyomorkeserűhöz.

Ha azonban mégsem hallgatsz ránk, akkor legalább kérd meg a bártendert, hogy rejtse bele egy koktélba. Így is kipróbáltuk és ezen a módon egészen kellemes nyári frissítő vált az italból.

Valahol a Nagykörúton…

Az este legutolsó whisky-éről csak halvány emlékeim vannak, mint ahogyan a helyről is. Annyi biztos, hogy a körúton volt és rengeteg fiatal volt odabent, ami annyira nem meglepő szombat este révén. Ha jól emlékszem Gold Label-t akartunk inni a helyen, de végül ez nem sikerült, így a Johnnie Walker Platinum Label-re esett a választás.

Hogy milyen volt? Hát izé…

Az este összegzéséül pedig álljon itt az egyik kedvenc ír bandám idevágó száma:

Jura szigetének malt-jairól már olvashattatok nálunk, hiszen mind az 10 éves belépő szintű párlatáról, mind pedig az Elixír, Prophecy párosról is „áradoztunk” már nektek. Nem nagy titok az sem, hogy az itt készült whisky-k az első számú kedvenceim között vannak számon tartva. Így aztán, amikor kivételesen saját magam számára kerestem italt, akkor nem sokat hezitáltam, inkább csak gyorsan leemeltem a polcról ezt, - az eddig még nem ízlelt-, kiadást. A csalódás ki volt zárva.

Forrás: www.jurawhisky.com

Mivel a lepárlóval már a korábbi cikkekben foglalkoztunk, így most koncentráljunk erre az italra, ami a maga érdekes (számunkra kb. kiejthetetlen) nevével pont elég témával szolgál.

Diurachs’ own

Nos, nem kisebb megtiszteltetés érte ezt a nemes párlatot, mint hogy Jura szigetének népe ezt az italt választotta a „sziget single malt-jának”. Innen a név is, hiszen Jura szigetét gaelic nyelven, Diura-nak, vagy Diuarch-nak hívják. És bár nem beszélhetünk túl nagy lélekszámról ezen a kies kis földdarabon, de akkor sem akármilyen megtiszteltetés ez bármilyen italnak. Hiszen nem kevesebbet állítanak ezzel a névvel a lakók, mint hogy a párlat minden cseppje magában hordozza azt az esszenciát, amitől a sziget lakói magukénak érzik a lakhelyüket.

Brendan Quinn a neves folk és country zenész így beszél a Diurachs’ own-ról:

I have drunk many whiskies through the years, I have delved beyond the traditional and sought out all manner of drinks, and though there are many I feel comfortable with, Jura is the only one that I feel at home with, for me, it is a delicacy in its own right, a delectable experience.

A fentiek mellett szinte már csak zárójelben említendő meg az a számos díj, amit a párlat elnyert a különféle megmérettetéseken, San Francisco-tól Hong Kong-ig.

A whisky:

Megjelenés:

Nem tudom, más hogyan látja, de nekem mindig is tetszett a Jura párlatok doboza, legyen szó az alap 10 éves kivitelről éppen úgy, mint a prémium kiadásokról. Az évek során voltak változtatások, de a régebbi egyszerűbb minták éppen úgy tetszenek, mint az újabb, színesebb kiadások.

(Mondjuk volt egy cimborám, aki első látásra arcszeszes dobozokhoz hasonlított a régi csomagolást, de vele már évek óta nem beszélek.)

A 16 éves kiadások a tengerparton lemenő nap vörös-bíbor színei dominálnak szépen egybesimulva az előtérben látható szigetecske barnás árnyalataival.

A palack formájáról percekig tudnék áradozni, hiszen a maga formabontó alakjával, még az egytől-egyig egyedi whisky-s palackok között is kitűnik, de ezt most kihagyom, inkább nézzétek meg élőben.

Illat:

Nos, a dobozon úgy jellemzik a whisky-t, hogy „gazdag és testes”, amivel nem is vezetnek félre miket, hiszen a fenti két tulajdonság, már az illatában is megjelenik. Az első pillanatban a helyi whisky-kre jellemző kissé sós, ásványokkal teli, leginkább tengerre emlékeztető aromákat érezhetünk, amit gyorsan követnek a karamellre és narancsra hajazó illatok. Kevéssel később az illatok összeolvadnak egy zamatos csokoládés, süteményes zamattá, amitől igazán lágy illatokat kap ez, - az amúgy karakteres-, ital.

Íz:

Fűszeres. Ez lenne az a kifejezés, amit akkor használnék, ha egyetlen szóval kellene leírnom az élményt, de szerencsénkre itt több szót is használhatok. Így aztán mesélhetek még a barackos édes fanyar ízről, a méz édességéről, amit mandulás, marcipános ízek követnek, persze a karamella és a kesernyés csokoládé íze ide is követ minket. Az egész pedig szépen lassan átfordul egy egyszerre édes, de mégis fűszeres, helyenként borsos, olajos kompozícióba, ami lassan az egész szánkat körbeöleli kortyolás közben. Nem vicceltek a készítők, amikor a testességről beszéltek…

Lecsengés:

Hosszú és karakteres, az ízek sokáig velünk maradnak. Itt már a szárazabb jegyek kerülnek előtérbe, még némi füstösség is megjelenik, mintegy jelezve, hogy bár nem igazán tőzeges a párlat, de mégis csak egy szigeti whisky-ről van szó.

Összegzés:

Nos, elfogultság ide, vagy oda… Tessék szépen megkóstolni ezt a malt-ot. Minden rajongónak kötelező darab, amiben nem fognak csalódni. Kezdő kóstolóknak kissé „sok” lehet, de leginkább csak abban, hogy nagyon magasra teszi majd a lécet a többi whisky-vel szemben. Szerintem ár-érték arányban is kiváló választás.

Adatok:
Név: Isle of Jura Diurachs’ own
Érlelési idő: 16 év
Régió: Island

Források:
http://www.jurawhisky.com/en/our-whiskies/diurach

Az ír whiskey-k, azon belül is a Jameson különböző kiadásai már sokat szerepeltek a blogon, ami valahol nem is csoda, hiszen hazánkban, a többség ezzel az itallal azonosítja az ír whisky gyártást. Ez egyfelől jó, hiszen legalább tudják, hogy mi ez (Gratula a marketingeseknek!), másfelől pedig nem annyira jó, hiszen, - mondjuk ki-, ez nem az a párlat, ami a magas minőséget szimbolizálná. Persze ettől függetlenül egyáltalán nem rossz, de inkább csak a belépő szintje a whisky élvezetének, amit jobbára akkor kérünk, ha a pultban csak ennél is gyengébb párlatok kapnak helyet. Mert van, aminél sokkal jobb… De ezekről nem valószínű, hogy írni fogunk a blogon.

Forrás: By Iceman7840 (Own work)

A fentiek után már talán mondanom sem kell, hogy kifejezetten megörültem annak, hogy a bár itallapján, ahová a kollégáimmal ültünk be, némi csapatépítő iszogatásra, szerepelt egy „jobb fajta” ital is a kommersz whisky-k között. Nem is volt kérdés, hogy mit rendelek és mivel egészen kellemesnek bizonyult, így maradtam is ennél egész éjjel. (Bár a végére sikerült kiinnom a készletet.)

Megjelenés:

Mivel egy bárban találkoztam ezzel a whisky-vel, így csak az interneten fellelhető képanyagra támaszkodhatom, ami alapján a külcsíny erősen hasonlít az Original-ra, mindössze a világosabb színvilágot cserélték feketére, ami határozottan komolyabb fellépést biztosít az italnak.

Illat:

Míg az eredeti kiadás illata nem túl kellemes, addig a Select Reserve kifejezetten érdekes aromákat ereget magából, az orrunk felé közelítve a poharat. Ezt egy, amolyan „negatív teszttel” is megerősítettem, azaz megkértem a társaságban lévő, - nem whiskey kedvelő -, kollégáimat, hogy illatolják meg és mondjanak véleményt. Nos, egyöntetűen a „érdekes, kellemes” jelzőt használták.

Csodálkoztam volna is, ha más válaszokat kapok, mert valóban kellemes gyümölcsös, nektarinra és kókuszra jellemző aromákat érezhetünk a pohárból. A kevert bourbonos és sherry-s érlelés egyértelműen megtette a hatását.

Íz:

Egészen telt ízek érkeznek az első korttyal, ami elég szokatlan lehet annak, aki a szokásos Jameson-os zamatokat várja. A kókuszos- barackos jellegek megmaradnak, de kapnak egy krémes felhangot, illetve egy egész kevés fahéjjas csípősséget. Egészen édes ital, ami engem már-már a forró puncsra emlékeztet.

Lecsengés:

Hosszú és meglepően intenzív. Továbbra is a gyümölcsök dominálják, de itt már enyhébben kiérezhetően, melléjünk kapunk egy különös virágos-mézes ízt miközben hagyjuk, hogy a párlat elillanjon a torkunkból.

Összegezve:

Nehéz kérdés. Mindenképpen kellemes whiskey, ami kitűnik a blended whisky-k közül, de annyira azért nem, hogy kihagyhatatlan legyen. Ha valaki szereti a Jameson termékeket, akkor mindenképpen kóstolja meg ezt is, de azoknak is ajánlható, akik szeretnének egy lágy, könnyed, de mégis fűszeres whisky-t kóstolni. Egy laza, tavaszi, esti poharazgatásnak megfelelő kísérője lehet, de csak akkor, ha nincs a pultban semmiféle single malt whisky.

Az ár-érték arányára pedig ugyanez igaz. Ha nincs jobb, akkor jó választás, de annyiért, amennyiért beszerezhetünk egy üveggel, már a malt-ok világában is kalandozhatunk.

Adatok:
Név: Jameson Select Reserve
Érlelési idő:
Régió: Írország

Források:

https://www.jamesonwhiskey.com/en/

A Glenfarclas termékeivel már hosszú ideje tart az ismeretségem, hiszen évek óta nézegetem ezeket az italokat a szakboltok polcain, sőt itt-ott kóstoltam is egy-egy pohárkával az évek során, de őszintén megmondva, egyik tétel sem hagyott bennem túl mély nyomot. A boltokban pedig a túl nagy választékának okán kerültem, valamiért nem bízok az olyan whisky-k minőségében, amiből egyidejűleg 10 különböző tételt is a polcokon látok. Tudom, hogy ez egy teljesen értelmetlen előítélet, de még nem tudtam túllépni rajta..

Az utóbbi időben aztán több általam megbízhatónak tartott forrás is elkezdett ódákat zengeni erről a malt-ról, így, amikor az elmúlt héten whisky-t kerestem, amivel meglephetem néhány barátomat, akkor úgy döntöttem, kap egy esélyt egy alapos kóstolásra. Ennek az eredményét olvashatjátok alább.

Forrás: Internet

A lepárlóról:

A Glenfarclas lepárlót a Highalnd-en, konkrétan a Speyside szívében, a Spey folyó partján találja az erre járó szerencsés utazó, olyan illusztris szomszédsággal együtt, mint az Aberlour, a Cragganmore, vagy éppen a Tormore üzeme. Ember legyen a talpán, aki itt kalandozva „menetből” végig tudja kóstolni az ezen a környéken készített single malt-oknak akár csak a felét is.

Maga az üzem a Skóciában szokásosnak nevezhető utat járta be, valamikor 1797 környékén megalapította Robert Hay, de whisky főzési engedélyt csak 1836-ban váltott. Gondolom az első néhány év(tized)-ben jövedelmezőbbnek tűnt az illegális lepárlás. (Ennek az előnyeit aligha kell magyaráznom senkinek idehaza, hiszen nem nagyon ismerek olyan családot, ahol néhány évvel ezelőttig a babgulyás kedvéért vettek volna kuktát…)

Természetesen a Glenfarclas üzeme is megért néhány tulajdonosváltást, melyek végül a Grant’s család portfóliójába kerülésig vezettek.

A whisky:

A 10 éves, a belépő szint a lepárló termékeihez, azaz ez a legfiatalabb palackozás. A legöregebb momentán a 40 éves. Persze emellett számos, évmegjelölés nélküli kiadást is forgalomba hoztak, mint például a „világ első hordóerejű” single malt-jaként reklámozott 105-öst, vagy a „Family Casks” sorozatot.

Megjelenés:

Mint mindig, most is egy egyedi megjelenésű palackról és díszdobozról beszélhetünk, de mindezzel együtt, szerintem, elég átlagos, amolyan „polcba simuló” külcsínt kapott az ital. Persze a piros alapszínű díszdoboz nem nevezhető hétköznapinak, de nem is ad annyi pluszt, amitől ne siklana át rajta a szem.

A palack inkább tömzsi, mint kecses, nem csúnya, de nem is különösebben szép. Olyan átlagos.

Szín:

Világos, a gyártó szerint „szalma-arany” színű. Hajlamos vagyok egyetérteni velük.

Illat:

Az első, ami eszembe jutott a pohárba dugva az orrom, a meggyes joghurt kissé művi, de ezért kellemes illata. Ez a meggyes alapillat végig megmarad, még a könnyed fűszeresség előkerülése után is. Aki nagyon figyel, az még egy enyhe füstösséget is észrevehet, de a gyümölcsösség szinte teljesen elnyomja ezt az érzetet.

Íz:

Itt már inkább aszalt gyümölcsökké mélyülnek az illatában tapasztalt aromák és megerősödik a fűszeresség. A vanília és a szegfűszeg dominálja az ízeket, kiegészülve némi dohányra emlékeztető kesernyésséggel és fahéjas szárazsággal. Harmonikus, könnyed ízekkel operál a párlat.

Lecsengés:

Ebben a tulajdonságában is inkább a könnyedség a jellemző, bár meglepően hosszas lecsengést érezhetünk a kortyolás után. Itt már inkább csak a fűszeresség érzete a jellemző.

Összegezve:

Nos, nem ez a malt lesz az, ami miatt rajongóvá válik valaki, de első kóstolásra abszolút alkalmas, akár hölgyismerősöknek is, hiszen könnyű, de mégis mutatja a single maltokra jellemző összetett ízeket és finomságot. Alapvetően ajánlott ital, ami jó kísérője lehet egy baráti beszélgetésnek egy nyári estén, azaz kellemesen kortyolgatható, de nem igényel különösebb figyelmet.

Adatok:
Név: Glenfarclas
Érlelési idő: 10 év
Régió: Speyside

Források:
http://www.glenfarclas.co.uk/en/
Helen Arthur: Ínyencek kézikönyve, whisky

Szerény véleményem szerint túl régen foglalkoztunk már a kedvenc Japán lepárlóm termékeivel, így egy pillanatig sem haboztam, amikor a polcon szembejött a Nikka Super, gyorsan lecsaptam rá, hiszen ezt a kiadást még én sem kóstoltam.

Forrás: By Kentin

A Nikka külnféle kiadásainak már több írást is áldoztunk itt a blogon, elég csak a All Malt-ra, vagy éppen a Pure Malt: Black-re gondolni. Szóval sok mindent elmondtunk már erről a márkáról és egy dolog minden esetben igaz volt, hogy ezek mind-mind izgalmas és finom whisky-k.

Mivel a márka megalapítójáról és színes életútjáról már sokat beszéltünk, ezért most csak a lepárlóról ejtenénk néhány szót.

A lepárló:

Hokkaido szigete, mely otthont ad a Yoichi lepárlónak, Japán legészakibb része. Ezért is szokták hangsúlyozni a helyiek, hogy a sziget mind területében, mind pedig népességében megegyezik Skóciával. Arról nem is szólva, hogy az éghajlatának bizonyos elemei is gyakran felidézik az idelátogatóban a skót tájakat.

Talán ez a tény is közrejátszott abban, hogy Taketsuru Masataka annak idején úgy döntött, hogy ez a sziget és ez a város lesz a megfelelő hely a saját lepárlójának megalapításához.

Az üzem abban is hasonlít a Skót társaihoz, hogy itt sem volt könnyű sem a lepárlót, sem pedig a whiskyt létrehozni, sem pedig életben tartani. Elég ha csak annyit említünk, hogy amikor már éppen megindult volna a termelés a Yoichi-i létesítményben, éppen akkor vezették be Japánban a  fejadagrendszert többek között az árpára is. Hiába a II. világháború a whisky termelőket sem kímélte.

Szerencsénkre azonban ez a vész is elmúlt és egyebek között 1962-ben megjelent a Nikka Super első kiadása is, mely azóta is töretlen sikernek örvend.

A whisky:

Mint ahogyan említettem igen régi megjelenésű malt-ról van szó. Arról sajnos nincs információm, hogy az eltelt 54 év alatt változott-e a receptúra, vagy bármi más, de kétlem. Viszont ennek fényében kell értékelnünk minden tulajdonságát az italnak, azaz felesleges modernitást elvárnunk, hisz valószínűsíthető, hogy utoljára akkor lehetett ezt a jelzőt ráaggatni, amikor elsőként palackozták.

Megjelenés:

Nos, a palack formája valóban régies. A „hasas” üveg a hosszú nyakkal engem leginkább az olasz borok butéliáira emlékeztet, legfőképpen a régi kosztümös filmekben látottakra. Szóval a párlat eddig megfelel a róla kialakított előzetes képnek.

Szín:

A Nikkától megszokott kissé gesztenyés, borostyánszínben pompázik a Super is.

Illat:

Még az én – némileg náthás-, szaglószerveimet is rögtön kiütötték a némileg nyersnek ható, de nagyon karakteres malátás-vaníliás aromák. Nagyon határozott, de még éppen nem bántó illatokkal találkozik, aki ezzel a malt-al próbálkozik. Az első benyomás után felfedezhetünk még egy kevés fás és leheletnyi tőzeges illatot is valahol a vanília mögött és meglepő módon egy szolid édeskés aromát is, bár ez utóbbi már csak pillanatokra kaphatjuk el.

Íz:

A maga 43%-hoz képest határozottan csípős a szájba véve. De ezt a tényt sikeresen feledteti az ízárnyalatok sorban egymás utáni kibomlása, ami a citrusokkal indul és némi édes-tejes-joghurtos átmenetet maga mögött hagyva a tőzeg kesernyés zamatában tetőzik.

Kifejezetten sokrétű íz szempontjából a párlat.

Lecsengés:

Közepesen telt, de egészen hosszú. Sokáig érezzük még a könnyed gyümölcsös aromákat. Én itt erős barackos ízeket éreztem, amibe csak egy sóhajtásnyi malátás édesség keveredett.

Összegezve:

A Nikka Super egy nem túl komplex, de azért elég sokoldalú ital, amit mindenkinek kötelező megkóstolnia, aki egy picit is érdeklődik a Japán whisky-k iránt. Aki pedig nem érdeklődik, annak azért kell megkóstolnia.

Adatok:
Név: Nikka Super
Érlelési idő:
Régió: Japán

Források:

http://www.nikka.com/eng/products/blended/super.html

Michael Jackson: Whisky, a scotch és a bourbon világa