Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Magányos Maláta


2016.feb.23.
Írta: EdBoyWW komment

A WG&S remekei: A Glenfiddich tini-trió

A Glenfiddich az a whisky, amelyet minden whiskyrajongó legalább egyszer megkóstolt már: a Dufftown-környéki lepárló palackjait 180 országában árulják, s a világszerte eladott single-maltok több mint egyharmada közülük kerül ki.  A kínálat leglényegesebb tagjai, templomának rendíthetetlen oszlopai - és (szerintem) üzleti könyveinek legfényesebben ragyogó csillagai - a 12, 15 és 18 éves kiadások, amelyek tagjai a világ legtöbb, magára valamit is adó italozóhely polcán fellelhetők. Joggal voltam hát kíváncsi arra, mi teszi őket különlegessé, mit adott a világnak William Grant, amely ennyire népszerűvé tette ezt az italt? Mit lehet leírni arról a whiskyről, amely defíniálta a single-malt whisky fogalmát? És ez is olyan, mint a nőknél, hogy az öregebb rendszerint jobb?

Maradj velünk, és talán elmondom.

glenfiddich_newbottles.jpg

Forrás: Brand New Glenfiddich

Jelenleg is bimbózó whisky-karrierem fontos állomása volt a spontán kocsmázás, amikor először rendeltem meg a sokszor látott 12 éves Glenfiddich-et. Szó sem volt még blogról, azt sem tudtam, mi fán terem ez az egész, egyedül a Tamás által addig velem itatott párlatokat ismertem. Tamás pedig él-hal a füstös italokért, így amikor először kóstoltam igazzy Speyside-it, gondolhatod, hogy agyam töredékes whisky-térképe rögvest új, meglehetősen izgalmas részletekkel gazdagodott...

Glenfiddich 12 Year Old, the signature malt

Az origó. A whiskyelméleti nullpont. A whiskykedvelők őslevese, Greenich Village-e, Genezise, életadó meteoritja, 'A' hangja, és ki tudja mi mindene még. Ha ezt nem kóstoltad, semmit sem tudsz, John Snow... egész egyszerűen azért, mert nincs mihez viszonyítanod.

Rémlett, a kóstoláson is csak a miheztartás végett töltötték ki, de így legalább olyan párlattal kezdhettem "hivatalos" kóstolói karrieremet, amelynek kognitív ekhói minden valaha bepötyögött vagy bepötyögésre váró cikkemhez vezetőként szolgálhatnak, és ez így van jól.

Illat

Az van, hogy ez itt a textbook speyside-i whisky, csak a jó, és nem a 10-es benriach-i értelemben: könnyű, gyümölcsös.citrusos illata van, pici mézzel és gabonával, semmi bántó füsttel és épp csak annyi alkohollal, hogy érezzük, a prémium körtelénél sokkal magasztosabb dologgal van dolgunk.

Íz

Nincs mit mondanom, megkóstolod, és szereted. A 12 éves Glenfiddich lágyan végig fog gördülni a nyelveden, enyhe olajossággal körbeöleli, majd forró símítással továbbáll a garat felé, közben csipetnyi fűszerességével hódít meg, és a paplant is leteríti a nem kevésbé kellemes folytatáshoz:

Lecsengés

A lepárlómesterek által addig gondosan palástolt tőzeg végül megjelenik, nem túl bántón: épp csak annyira, hogy skót dudákat halljunk feljajdulni a ködbe vesző magasföldi bércek messzi távolából... édes gabonát, mentolos gyümölcsöket hagy maga után, és a körvonalazatlan érzést, hogy jobb ez a világ, mint két perce volt.

Feltűnt, ugye? A fenti soroknál marketinges bullshitterek sem tudtak volna szebbet írni, minden bennük van, ami miatt a blog mellé ragasztom az impresszió címkét. Ami az illatot, az ízet és a lecsengést valójában illeti az az, hogy kóstold meg magad, vagy igyál még egy pohárral, és fogd rá a nyuszira. Esetleg rám, én úgyis fogok helyetted.

Akkor is tégy így, ha meg akarsz állni, és nem továbbmenni az idősebb kiadásokra. Pedig hiba lenne, tudniillik a következő tétel, a 15 éves Solera Reserve igazi különlegesség, amelyet már csak a készítése során alkalmazott eljárás miatt is érdemes közelebbről megismerni.

Glenfiddich 15 Year Old, the Solera Reserve

A készítés során főhősünk új európai tölgyfa és használt amerikai bourbon hordókban érlelődik, majd egy hatalmas, andalúziai sherry-s hordóban fejeződik be. A különleges az, hogy ez a hordó soha nem ürül teljesen, immár évek óta: mindig csak a felét ürítik, majd az előző hordókból újratöltik. Ez az eljárás nem csak a Glenfiddich sorozatban, hanem a világ whisky-kínálatában is egyedülállóvá teszi a 15 éves Solera Reserve kiadást.

Illat

A tapasztaltabb whiskyfogyasztónak azonnal feltűnik a sherry-s érlelés. A fiatalabb testvér kissé almás-körtés illata helyett itt némileg fanyarabb, erdeigyümölcsösebb jegyeket éreztem, de azt a mai napig nem tudnám megmondani, hogy az ital érettsége a címke által kiváltott placebo-hatás volt-e.

Íz

Érdekes módon jobban csípett, mint a 12 éves kiadás, és az íze is kevesebb hatást tett rám, úgyhogy gyorsan le is nyeltem, és vártam az eredményt.

Lecsengés

A 15 éves itt mutatja meg igazi erejét, ami nem is baj: véleményem szerint a whiskyk esetén az illat és a lecsengés adja az ital élvezeti értékének 80%-át. Kevésbé érződik a tőzeg, határozottan simább élmény. A gyümölcs érezhetően leér az aljára, hosszan tartó, savanykás gabonásságot hagy a szájban. Határozottan lájkolom a WG&S dolgozóinak teljesítményét.

Ezek után kíváncsi voltam arra a Glenfiddichre, amely már elég idős hozzá, hogy megrendelje a saját Glenfiddich-ét, ezzel egy sajátos Glenfiddichception-t hozva létre, amely az általam elképzelhető legjobb redundáns tér- és időparadoxon...

Ugorjunk.

Glenfiddich 18 Year Old, the barely legal Small Batch Reserve

Nesze neked, limitált széria, amikor a legtutibb whiskyzős helyek polcán rendre megtalállak, és mint egy 18 éveshez illik, meg is kívánlak. Ilyen alakkal, hülye vagy, még jó! Gyere hát, Kicsim, lássuk, mit tudsz.

Illat

Nemcsak a cuccod jó, de az alsóneműdre is figyelsz: te rajzoltad a legszebb katedrálist, amit pohár oldalán a kóstolás során láttam. A parfümöd érdekesebb, érettebb, és kicsit savanykásabb, mint ifjabb követőidé, de egyáltalán nem bántja az orrot. Rátarti feltűnősködést nem, csak a szabadság iránti vágyat érzem rajtad: épp eléget tartottak bezárva, hogy megérezd a messzi Atlanti Óceán illatát, és ez a benyomás kitörölhetetlen nyomokat hagyjon az aurádon.

Íz

Érezni Téged olyan, mint fiatalkorom sült, kelt tésztáit. Gyermekkort idéző, forró, citrusos érzeteket adsz, ezzel transzcendens módon vezetsz vissza egy más letűnt ifjúságba. Köszönöm Neked, méltósággal viselem távozásod.

Lecsengés

Miután magamra hagysz, meghatározhatatlan, ellentmondásos érzetek törnek rám. Egyszerre érzem illatod gyümölcsösségét, ízed érett teltségét, és enyhe keserűséget, mintha a szerelem utolsó szikrája égett volna ki bennem. Te vagy a gyermeki szíveket megtöltő nyarak zsenge aromája, a zsibongó piac legérdekesebb, legfinomabb édessége és a letűnt, szabad ifjúkor hagyta, soha nem szűnő mélabú. Hogy megízleljelek, hogy megértselek, ahhoz férfi kell.

És én örömmel állok e kihívás elé máskor is.

Összegzés

Zseniális kóstolás volt, piros betűkkel fogom 2016 emlékei között számon tartani. Másnak is ajánlom, hogy ha máskor nem, egyszer szánja rá a pénzt és az időt, hogy végigpróbálja ezt a három, eladott példányszám ellenére is különleges italt. Nem fog csalódni.

És dokumentáció van arról, hogy a 12 éves verzió bulikba is kiváló.

Whisky Show 2015 Addendum - The Battle of Ballantine's

Ballantine's Finest, skót blended whisky - VS - Ballantine's Aged 30 Years, skót blended whisky

A most következő összehasonlítás nem ígérkezik fair-nek. A kék sarokban az egyik legnépszerűbb skót whiskybrand termékpiramisának legalja, csikókorban lévő, hordót alig szagolt párlatokból való keveréke, amellyel a képzetlen fogyasztók tömegeit próbálják a Red Labeltől elhódítani. A még kékebb sarokban ugyanezen márka prémium terméke, ínyenceknek szánt (és tehetős ínyenceknek árazott), féltett műremeke, öreg harcos, akinek már bizonyítania sem kell.

Lássuk, mire mennek egymással.

balvs30vs.jpg

Forrás: A Ballantines honlapja és a Paint.NET-em

Ballantine's Finest

A Ballantine's jelenlegi kínálatának legrégebbi, 1910-es receptje 4 skót tájegység több mint 40 féle alkotóelemét keveri egy állításuk szerint "kifinomult, édeskés" keverékbe "vaníliás lecsengéssel" és "citrusos, virágos jegyekkel"...

Értem, srácok, építeni kell a brandet, de a realitás az, hogy ezt a cuccot a Tesco általában négy rugó környékére akciózza. A vásárlóerő nagy, kivagyi százaléka ennek megfelelően a kétliteres kólát is mellé fogja pattintani, és kifinomultnak érzi magát, amikor utána elindul a zöldségosztályra citromért. Ha pedig otthon jég is kerül hozzá, akkor arisztokrácia van, like a sir, simán lenyúljuk anyu kristálypoharait.

Lássuk hát, mennyire teszik ezt jól a fenti urak-hölgyek: kitöltöttem egy adaggal magamnak, mert pont van itthon egy liter. 

Illat

Ne szépítsük: tipikus bálás blended. Az elején próbál úgy tenni, mintha virágos-gyümölcsös jegyekkel rendelkezne, aztán mint a csábító fruska bőrébe bújt succubus, elősejlik és eluralkodik rajta a klasszikus acetongőz. Oké, klotyóillatosító, mert valamennyire citromos jegyekkel is bír.

Íz

Meglepően édeskés-gabonás, kevéssé bántó, jobb pillanataimban még jég nélkül is eliszogatnám. Gyümölcsök? Citrus? ...Dió? Mintha éreznék benne némi aszalt valamit is. Valami aszalt kellemetlent.

Lecsengés

Kicsit kesernyés, de nem viselkedik rosszul: csak a nagyobbacska kortyokra torzul az ember feje. Az aszalt valami-kellemetlen ide is kísér, és némi füstösség kíséretében szukkubusz-körmökkel végigkarmolja a torkot. Úgy, hogy akarj még, mert dögös.

Rakjunk bele jeget

Azta, de sukár karamellaillata lett! Az aceton egy lágy citromaromává szelídült, a démonok savanyította virágmező újult erővel virult ki a hűs simogatástól. Ájsz-ájsz-bébi. Az íze nem sokat változott, csak megjelent benne a vizezés okozta tompaság. A lecsengését viszont mintha elfújták volna, az édes szivarfüst emléke és valami tinédzser toroknak kellemetlen kaparás marad mindössze. 

Összességében...

...szeretném leszögezni, hogy kultúrált ember a csúnya és költséghatékony berúgásához ideális partnerére lelhet ebben az italban: pontosan azt kapja a pénzéért, amit a belépő-bálás kategóriában kapni szokás, csak épp a skótokra jellemző szakmai hozzáértéssel, ami rejtett értékeket ígér a képzett ízlelőbimbók tapogatózó csápjai számára.

Ballantine's Aged 30 Years impresszió

Képzeljétek el a szitut, amikor főszereplőink mája egy délutánnyi főuraknak való hedonizmus vége felé kezd elvékonyodni, mégpedig gyorsabban, mint azt a birtokukban lévő italjegyek indokolnák. Mit tesz ilyenkor főhősünk? Természetesen megpróbálja kisajtolni az utolsó élményt is tompuló érzékeiből, és számolatlanul szórja drága, de teljesen vállalható pénzért vett zsetonjait a látókörében lévő legkifinomultabb párlatokra. A környéken pedig  - miután konstatálta, hogy a Blue label-t a kedves látogatók az utolsó cseppig kiitták - a 30 éves Balázst találja legméltóbbnak eme nemes célra.

Ezt követően az asztalához visszatérve, s a dicső múltból való párlattól új erőre kapva bizonytalan kézzel rója kapkodó glosszáit, s eközben írótársa felől halk mondatfoszlányok jutnak a fülébe csupán (mégpedig arról, hogy hallgasdmeg: ki kéne borítani ezt a huszonegy évest, mert már nem csúszik).

Illat - íz - lecsengés - összegzés

Tekintettel fent vázolt állapotomra, kérlek, elégedjetek meg azzal, hogy ez egy nagyon finom, kifinomult, letisztult és könnyed whisky, amit mindenkinek meg kell kóstolnia, ha erre alkalma nyílik. Akinek ez kevés, annak álljanak itt jegyzetfüzetem megsárgult lapjairól az utókornak lejegyzett reszketeg sorok:

Gyümölcsillat-kakofónia

Maláta-komló-gyümölcskakofónia

ami lágyan átcsúszik egy kellemes

füves-földes-virágos-szenes

le

füst jelent meg a végén a levegőre

 

Nappali!

Mint egy haiku, nem?

Élménybeszámoló: Whisky Show 2015

6 óra, 12 whisky és sok egyéb finomság...

woodford_myki.jpg

A legvidámabb pult (a szerző engedélyével)

Amolyan premisszaként megjegyezném, hogy lassan két nappal a whisky show után, még mindig a hatása alatt állok. Ma a munkahelyemen mindenkinek lelkesen meséltem az élményeimet és aki valaha is kiejtette a száján a „szeretem a whisky-t” mondatot, azt győzködni kezdtem, hogy jövőre muszáj eljönnie. Pedig hol van az még. Sajnos.

Szóval, ha az előzőekből nem lett volna világos, nagyon tetszett a rendezvény. A hangulat, a kiállítok, a helyszín, az emberek, a lebonyolítás, minden. Az ott töltött 6 óra gyakorlatilag fel sem tűnt. És azóta sem értem, hogy múlhatott el olyan gyorsan egy nap egynegyede.

Mivel, alaphangon, nem vagyok egy igazán lelkesedő típus, ezért azóta is sokat gondolkodtam azon, hogy vajon a show melyik része gyakorolt rám ilyen hatást. Magamban megpróbáltam részekre bontani az „egészet”, hátha így sikerül azonosítanom azt a bizonyos „X-gént”, ami ezt okozta. Ennek a gondolkodásnak az eredménye lett az alábbi írás, ami – reményeim szerint-, a rendezvényt is jól bemutatja.

Az egész részei:

Helyszín:

Nos, öt csillagos hotelből szerintem ritka az, amit rondának hívnánk és ez alól szerencsére a Corinthia Hotel Budapest sem kivétel. A színvonalas és kellemes környezet pedig nagyban hozzájárul ahhoz, hogy hogyan is érezzük magunkat. Az exkluzív termek pedig mázlinkra elég tágasak is voltak, így bár a rendezvény csúcsidején elég sokan voltunk, de igazi tartós tumultus sehol nem alakult is. Plusz a vastag, süppedős szőnyeget sokat segítettek a poharak épségének megőrzésében is. Ezt volt szerencsém végig is nézni, amikor egy Glencairn pohár kicsúszott az egyik vendég kezéből, de a szőnyegen kényelmesen, puhán landolt, így a pohár is és a gazdája is megúszta a balesetet.Egyébként abban is biztos vagyok, hogy ez nem volt egyedi eset.

A többi adottságot, mint mosdókat, vagy az előtér kényelmes kanapéit nem is említeném külön, szerintem mindenki el tudja képzelni őket, aki látott már ilyen szállodát.

Lebonyolítás:

Szinte hibátlan. Viszonylag sok hasonló méretű wokshopon, konferencián vagy kiállításon vettem már részt életem során és kijelenthetem, hogy ebből a szempontból is a legjobbak között kell számontartanom a show-t. Az információs felületek, anyagok világosak és informatívak voltak és az értelemszerű helyeken megtalálhatóak, a jelenlévő hostess-ek is kedvesen és felkészülten állták a kíváncsiskodók rohamát. A kóstoltatók pedig hihetetlen nyugalommal és jókedvvel válaszolták meg sokadszorra is ugyanazt a kérdést, pedig nem minden pultban álltak az adott márka nagykövetei (bár elég sok helyen voltak), de ennek semmilyen negatív hozadékát nem érezhette senki.

Hogy miért nem hibátlan? Nos, ha valaki további italkuponokat akart vásárolni a jegy mellé kapottak utánpótlásaként, akkor alkalmanként hosszú percekig kellett sorba állni, ami a sokkal hasznosabb és élvezetesebb lehetőségektől vette el az időt. Szóval jövőre több ilyen „feltöltő pont” kellene.

Ételek-italok, azaz minden, ami nem whisky:

Ez, bár talán nem mindenki számára egyértelmű sarkalatos részei lehetnek a whisky kóstolásnak, hiszen alapvetően minél több mindent akarunk megízlelni, kipróbálni és ennek komoly akadálya lehet az, ha már a ötödik tételre sem emlékszünk, becsípésből kifolyólag… Arról nem is beszélve, hogy a hetedik whisky után lehet, hogy az előtér már említett kanapéin aludnánk ami, -valljuk be-, bűnös elpazarlása lenne ennek a remek alkalomnak.

A rendezvény, - véleményem szerint-, ebből a szempontból is jól teljesített, hiszen a kitelepült étkezési lehetőségeknél is remek dolgokat lehetett kóstolni, a kézműves bonbonoktól- a hajszálvékonyra szelt sonkákig bezárólag. Ezért aztán itt is mindenki megtalálhatta a szájízének és pénztárcájának megfelelőt. Arról nem is beszélve, hogy egy-egy pultnál nagyszerűen el lehetett beszélgetni a kint lévő „eladókkal”, amiből egyrészt az ételről kaphattunk érdekes információkat, másrészt pedig jó tippeket lehetett kapni további whiskykóstolásra alkalmas helyszínekről is.

Számomra azonban, a délután hősei a vízosztó lányok voltak, (az egyik ásványvizes cég képviseletében) akiknek végtelen türelemmel kellett kiszolgálni a néha bizony kissé türelmetlen vendégeket. Talán belőlük is lehetne több jövőre.

Résztvevők:

Bevallom ekkora tömegben még nem találkoztam whisky rajongókkal, így ez teljesen új tapasztalat volt számomra, de azt kell, hogy mondjam, teljesen pozitív képek kaphatott bárki erről a szubkultúráról, aki kilátogatott a rendezvényre ezen a kissé borús délutánon. Többekkel sikerült szóba elegyednünk kortyolgatás, kóstolgatás közben és mindenkivel határozottan kellemes beszélgetéseket folytattunk, míg a poharainkban kitartott az éppen elemzett tétel. Beszélgetés közben persze a kóstolási tippek és személyes kedvencek cserélgetése megállíthatatlan volt, de ebből (is) több érdekes italról szereztünk tudomást, melyeknek egy részét természetesen le is teszteltük. Emiatt -bár én társasággal mentem-, de megkockáztatom azt, hogy az sem érezte rosszul, vagy éppen magányosnak magát, aki egyedül érkezett, hiszen mindenki találhatott beszélgetőpartnereket, ha éppen ahhoz volt kedve és hát a közös téma az ugyebár adott volt. Egyébként a legjellemzőbbek a 4-5 fős baráti társaságok voltak a látogatók között. Bár szerintem, több száz fős rendezvényre nemigen használható a „családias” jelző (és nem is szeretem ezt a szót puffogtatni), de itt valóban ehhez állt legközelebb a hangulat.

Árak:

Az elővételes 4000 Ft-os jegyért kapott mindenki egy Glencairn poharat és 5 kóstolójegyet. Ez a pohár máshol 1500 Ft-ért lehet a miénk, a kóstolójegyek pedig 2500 Ft-ot értek a pultoknál. Innen már azt hiszem könnyű kiszámolni, hogy a jegy valójában ingyen volt, ami elég jól hangzik, nem?

Én még elköltöttem 10.000 Ft-ot további 20 kóstolójegyre (mert a blog és a "munka" az első), amiért cserébe megkóstoltam 12 whisky-t. Ezekből ha vettem volna egy-egy üveggel akkor, -a saját számításaim szerint-, bőven több, mint 200.000 ft-ot kellett volna fizetnem, de még ha csak egy-egy pohárral ittam volna belőlük, valami rendkívül olcsó helyen, akkor is kb. 20.000 Ft-ba került volna az egész. Szóval, ebből a szempontból is megérni kilátogatni. És akkor az egyéb kapcsolódó kedvezményekről, mint például az utólagos vásárláskor beváltható kedvezménykuponok, még nem is beszéltem.

Whisky:

A lényeg… A választék hatalmas volt. Valójában esély sem volt arra, hogy mindent megkóstoljon valaki. (Mert ezt legfeljebb Superman bírná alkoholmérgezés nélkül!) A prémium minőségtől, a hétköznapi whisky-ig minden kategória képviseltette magát, kiegészítve egy rakás különlegeséggel, melyek egy részét még sehol máshol nem láttam eddig. Itt pedig, néhány kóstolójegyért cserébe olyan italokat is megízlelhettünk, amiket egyébként csak súlyos ezrekért, vagy éppen tízezrekért mérnek, mint a Johnnie Walker Blue Label,  vagy a 30 éves Ballantine’s, de említhetnénk itt még a megszámolhatatlan mennyiségű 18-21-25 éves blended, vagy éppen single malt whisky-t is.

Én a következő tételeket próbáltam ki: Isle of Jura Prophecy és Elixír, Kavalan Solist Bourbon, Old Pulteney 21 éves, Glenrothes Vintage Reserve, Koval Four Grain, Glenmorangie Nectar D’or Sauternes, Benriach 18 éves Latada Madeira Finish, MaCallan Amber, Kilchoman Loch Gorm Sherry Cask, Woodford Rye, Agárdi 12 éves.

Kedvencet egyenlőre esélytelen választanom a fenti listából…. Jelenleg még csak az élményt dolgozom fel, de a felsorolt italok többségéből a következő hetekben cikkek fognak születni, azt megígérhetem.

Összegezve:

Nos, remélem a fentiek segítenek egy pici betekintést adni abba, hogy milyen is volt a 2015-ös Whisky Show Budapest és hogy miért is volt olyan jó, mint amilyennek érzem. Mindenesetre, ha nem voltál ott és szereted a whisky-ket, akkor azt tanácsolom, hogy jövőre semmiképpen se hagyd ki!

Sláinthe!

Jameson, avagy az írek már a spájzban vannak

Jameson, Triple Distilled Irish Whiskey, inkább impresszió

Forrás: Magányos Maláta Instagram

Ezzel a cikkel nagyjából a blog indulása óta lógok, csak akkor még ezt nem tudtam.

A Jamesont a polc sokadik bálás whiskyjeként tartottam számon, amit az ember akkor iszik, ha nincs jobb. A gond az, hogy mint észrevettem, mindig ezt iszom, ha nincs jobb, és alkalomról alkalomra jobban megkedveltem, azt hiszem. Fű alatt, centiről centire belemászott az érzékeimbe.

Pedig érdekes, ittam már Ballantines-t is, ami meglepően jó képviselője a bálás kategóriának, és adott esetben jég nélkül is elfogyasztom, mégis a Jameson akad a kezembe gyakrabban. Ez valószínűleg marketing: John Jameson 1786-ban vette át a Bow Street Distillary vezetését, és 1805-re a Jameson whiskey-t a világ legnagyobb volumenben eladott whiskey-jévé tette. Azóta ez már nincs így, ezzel együtt bőven volt idő kitalálni azt a piaci pozicionálást és megteremteni azt a penetrációt, hogy az embernek a Jameson névről a minőségi ír whisky jusson az eszébe úgy, hogy akárhol, stabilan hozzájuthat.

És valóban: simán elmegy egynek.

Illat

Van énnálam büdös kölni, ha rádöntöm, meg fogsz ölni.

- mondja a népszerű locsolóversike, amely a Jamesont szagolgatva jutott eszembe.

Ne szépítsük: tömény alkoholgőz, és még Glencairn pohár sem kell hozzá. Hagyjuk levegőzni inkább, nem azért, mert ezt szoktuk vele csinálni, csak azért, mert tudjuk, hogy vannak rejtett értékei, és látni, érezni akarjuk őket.

Elvégre neki is lehet jó napja.

Ha nagyon szeretnénk, a körömlakkszagon kívül a szokásos, triple distilled ír dolgokra jellemző édeskés, vaníliás illatot is érezhetjük. Ha eléggé odafigyelünk, észrevehetünk némi csípős tintaaraomát, és valami olyasmit, amit egy új autógumikkal telt raktárépület levegőjét lárja át.

Aztán úgy döntünk, hogy nem éri meg a fáradtságot, és - innentől a többes királyi - pont telibeszarva a konvenciókat, dobunk bele egy pici jeget. Ahogy a kocsmában is szoktuk.

Hoppácska! Enyhe, édes gabonaillat, kellemes fű és édes almaaromák, de csak lágyan, alig érezhetően és cseppet sem zavaróan. Egy középszerű löttyből egy laza mozdulattal kellemes frissítőt varázsoltunk, és ehhez csak egy darab, fagyáspont alatti vízgolyóra volt szükség.

Íz

Ezt már csak jéggel mondom, mert senki kedvéért nem iszom úgy a whiskyt, ahogy nem szeretem. Az íze tükrözi, amit a honlapon írnak róla: single pot whiskey-ket kevernek grain párlatokkal, háromszori lepárlás, a szokásos tölgyfa és sherry-s hordó kombó, és valóban. Az ízérzet egy közepszerű single grain whisky-é, semmi extra, semmi olaj, semmi textúra, semmi jelleg, legalábbis jéggel. Emlékeim szerint ugyanis az teszi nagyjából pont ihatóvá.

Lecsengés (és valójában összegzés)

Édeskés, vaníliás, kicsit alkoholos, enyhén csípős. Ne figyelj oda rá, akkor lesz. Komolyan, ennyi. Ahogy a mellettem lévő whiskyspohárból fogy el az ital, úgy fog ez a cikk is végetérni, és ahogy visszaolvasom, kábé ugyanannyit is ér: remélem, jólesett, amíg tartott.

Disclaimer: a Tullamore DEW jobb. És legközelebb valami skót whiskyt tesztelek mostmár basszus.

Forrás

http://www.jamesonwhiskey.com/en/
https://en.wikipedia.org/wiki/Jameson_Irish_Whiskey

Helyajánló: PIVO and BAR, Gozsdu Manó Klub

A helyajánló rovatunkban olyan bárokat, pubokat tervezünk bemutatni, melyek minden whisky rajongó számára érdekesek lehetnek.

A Gozsdu udvar whiskyzésre kimondottan jó hely. Eddig mindkét alkalommal, amikor a Gozsduban kóstoltunk whiskyt, valamilyen másik, tervezett helyről mentünk át, japán és amerikai whiskyket kóstoltunk a tervezett skót helyett, és egyik esetben sem bántuk meg a döntést.

dsc4580.jpgForrás: www.pivoandbar.hu

Az első hely az első volt nekünk; az első, amikor kimondottan ebből a célból ültünk le valahová kispapírral-ceruzával, és az első, amikor egy ilyen kóstolásból cikk is született. Az idő valamikor a tűző nyár közepén, a hely pedig a PIVO and BAR, amely a Madách tér és a Gozsdu udvar közötti lehelletvékony határsávon helyezkedik el.

A hely egy viszonylag nagy teraszrésszel, és hangulatos, de közel sem romkocsmaszerű belsővel rendelkezik, mindenféle társas leülésre kiválóan alkalmas. A kínálatuk leginkább sörökből áll, a whiskyválasztékuk pedig nem túl széles, de akad egy-két érdekesebb darab, konkrétan a Bushmills,  az első kóstolásunk során próbált Nikka All Malt és Maker’s Mark (cikkek a linkek mögött), vagy ha nem ír, japán vagy amcsi kell, akkor a 12 éves Glenlivet.

Délutánonként, főleg nyáron kiválóan lehet a teraszon csücsülni, esténként pedig zenét is játszanak, amikor én ott voltam akkor épp hiphop, RnB és - nagy meglpetésemre - reggaeton lemezeket pörgetett a DJ. Jó hely, bármikor szívesen ülök be oda, főleg egy Nikkára.

gmk.jpgForrás: GMK Facebook

A második helyre ősz elején mentünk, mégpedig azon apropóból, hogy pont zárva volt a PIVO. Ez a hely a sokak által már ismert Gozsdu Manó Klub, amely önmagát inkáb élő könnyűzenei központként, mint italozóhelyként pozicionálja. Számtalan élő koncert és egyéb volt, és lesz is még a hely alagsorában, hétköznaponként pedig rendszeres programok vannak, mint pl. a szerdánként salsa buli.

Ami miatt viszont számunkra is figyelemreméltó a GMK, az természetesen a whiskyválasztéka, amit első pillantásra lenyűgözőnek találtam. A különféle csemegéket láttnuk, amik rajta sincsenek az online itallapon, pl. a japánok közül egy Yamazakit és Nikka All Malt Blacket, az amerikaiak közül egy Woodford Reserve-öt (ebből arra következtetek, hogy pörög néha a készlet, nem tudni, mi lesz a pultban ha legközelebb odatévedsz). Ezek mellett a középkategóriában is van miből válogatni, kanadai, ír, amerikai és persze skót tételek egyaránt akadnak, a hétköznapi bálás whiskyk különlegesebb kiadásai is olykor.

Ez csak két hely az Udvarról, kíváncsi leszek, vannak-e még… ha tudtok ilyesmiről, kommentben jöhetnek a tippek!

Helyajánló: Publin, az ír pub

A helyajánló rovatunkban olyan bárokat, pubokat tervezünk bemutatni, melyek minden whisky rajongó számára érdekesek lehetnek.

publin_blog.jpg

Forrás: Publin

Alig kezdtünk bele az Ír hétbe, amikor nagyrabecsült szerzőtársam azzal a hírrel állított be, hogy teljesen véletlenül belefutott egy remek ír pub-ba a belvárosban, ahol „sosemlátott” whiskey választékkal találkozott. (Ebből a randevúból született a Tullamore Dew 10 éves kritika)

Nos, engem sem kellett különösebben kérlelni a cikke és az élménybeszámolója után, szóval csütörtök éjjel beállítottunk a Publin Madách téri egységébe.

A hely a megszokott ír-skót pub hangulatot hozza, félhomályos világítással és a sötét árnyalatú bútorokkal, zöld kiegészítőkkel. Szóval magabiztosan teremti meg azt az atmoszférát, amit elképzelünk, ha egy ír sörözőről beszél nekünk valaki. Ezen az összképen némileg ugyan rontanak a helyen szétszórt tv-k, amin folyamatosan sportközvetítéseket nézhetünk, de ha erre van igény, akkor azt ki kell szolgálni. Ettől eltekintve tényleg hangulatos kis hely.

De, - hogy a lényegre térjek végre -, a whiskyválasztékuk tényleg mindent visz, amivel eddig Budapesten találkoztam. Mert ismerek ugyan olyan pub-ot, ahol széles választékban kóstolhatunk skót maltokat, de ilyen ír whiskey felhozatallal még tényleg nem találkoztam. A relatív olcsó whisky-ktől elindulva, a különlegesebb darabokig, szinte mindent megtalálhatunk itt, ami az egyszeri whisky blogger álma, hiszen, bár nagyon szeretnénk minden whisky-ből egy saját üveggel is birtokolni, ez azonban komoly pénzügyi befektetést igényel, amire nem sokaknak van lehetősége, itt azonban egy-egy pohárral is kóstolhatunk, ami nagyban hozzájárul az új cikkek születéséhez.

Az első körben jómagam végre megízlelhettem az előszóban is említett Tullamore Dew single malt-ot, Ádám pedig egy 10 éves Bushmills single malt-tal kezdett barátkozni. Nos, én annyit mondhatok, hogy mindennel maximálisan egyetértek, ami a Tullamore Dew-ról szóló cikkben megjelent, kósoljátok meg, mert egy igazán érdekes italról beszélhetünk, amivel bárkit bátran megkínálhatunk, még azokat is, akik – állításuk szerint-, nem szeretik a whisey-ket. Hátha sikerül meglepni őket!

A következő körünk kikérésekor voltam olyan szemtelen, hogy megkértem a pultosokat, hogy ajánljanak ők kóstolnivalót. Ez, úgy gondolom jó teszt arra, hogy megtudjuk, hogy hozzáértőkkel állunk-e szembe, vagy inkább csak, amolyan „muszájból dolgozom itt” jellegű csaposokkal. Nos, szerencsémre, nem kellett csalódnom, jobbnál jobb ajánlatokkal leptek meg, amelyekből végül egy pohár 8 éves Greenore single grain whiskey és egy Teeling small batch lett a befutó. Elmondhatom, hogy mindkét whiskey érdemes a kóstolásra. A Greenore inkább a bourbon rajongók számára lesz érdekes, a Teeling viszont mindenki számára kötelező tétel lehet. Ebből a közeljövőben komolyabb beszámoló is fog készülni, mert ezt a whiskey-t valóban érdemes közelebbről is megismerni. Szóval köszönet a pultosoknak az ajánlatért!

Az ír whiskey-k mellett tartanak még skót és amerikai tételeket is, továbbá egyéb a bárokban megszokott italokat és természetesen söröket is, de mi most (is) a whiskey-re koncentráltunk, így a többi ital felderítése az olvasókra vár.

Az árak a hely lokációjának megfelelőek. Mivel a legbelebb belvárosról beszélünk itt nem fog senki olcsó whisky-t találni, de ide nem is azért jövünk.

Összefoglalva az eddigieket csak ajánlani tudom a helyet, akár munka utáni beülésre, akár egy szombat esti baráti beszélgetésre is alkalmas, vagy éppen közös szurkolásra valamilyen sportesemény kapcsán. A Jameson-os üvegekből készített lámpa búrákért pedig külön jópont jár.

Publin Irish Pub & Restaurant
Budapest, Madách Imre tér 5

Disclaimer: A helyre meghívás nélkül érkeztünk és fizettünk a fogyasztásunkért.

The Black Grouse, a Füsstöss Dzsinn

The Black Grouse, blended whisky, dupla kritika

11881643_1458675767775652_1898480699_n.jpg

 Forrás: Már megint az Istengrammunk, egyre jobb ott a kontent, nézzétek meg :)

Ádám

A Grouse whiskyknek különleges csücsköt tartok fent a szívemben.

Egyrészt baromi jól néz ki a címkéjük ezzel a fajddal rajta, vonzza a szemem (főleg a feketéé, komolyan, tedd oda bármelyik itthoni blend márka mellé tíz rugó alatt. Red Label? Ne röhögtess.) Valószínűleg ezért is választottam a bálás kistesót, mikor bimbózó whiskyfetisizmusomat valami addig nem ismert, de ránézésre nem teljesen szar büdzséwhiskyvel akartam táplálni.

Választottam maximálisan rászolgált a bizalmamra, és bebizonyította, hogy egy kedvező árfekvésű, kevert whisky is lehet rendkívül jól összerakott, karakteres, minőségi ital, és ezzel nemcsak a bálás, de az egész blended kategóriával szembeni látásmódomat is alaposan kifordította. Ez a másrészt. (A harmadrészt most nem mesélem el, mert az privát ügy.)

A negyedrészt a címszereplő. Szintén spontán választás volt, közepesen jó whiskyt kerestem egy hosszú hétvégére, ami nem a Tullamore DEW, és úgy döntöttem, rászánom azt a plusz ezrest erre a jól kinéző fekete címkére. A sztorihoz hozzátartozik, hogy Tamás ugyanerre az alkalomra egy belépőszintű JURÁ-t hozott, így a fajdunk némi hendikeppel indult a hétvégézők kegyeiért folytatott versenyben.

Mégis a Black Grouse fogyott el hamarabb.

Illat

Természetesen a Jurával kezdtük. Én nem mondom, hogy finnyás vagyok, megittam én előtte a Laphroaig-ot is, egy Oban vette el a szüzességem, de nem igazán kedveltem a füstöt a whiskyben. A Jurát is csak ímmel-ámmal tekergettem, valahogy nem kúszott úgy, ahogy egy harminc fontos whiskytől elvárná az ember. Gondoltam, felszakítom a Black Grouse-t, mert hát szegényember dízelgőz.

Milyen igaz.

Ijedt meglepődéssel konstatáltam az enyhe füstöt, mint az első dolgot, ami kijött a palackból, nem tudván, hogy épp a Változás Dzsinnje simogatja az orrom. A meglepődés annak szólt, hogy egy sorozat két, ennyire egymáshoz közeli árszínvonalú terméke ennyire eltérő jegyeket mutat, az ijedtség pedig a füstös aromának, amely a pohárba töltve csak fokozódott, és ezzel együtt kissé savanykás, de még mindig nem alkoholos jegyeket kapott.

Amikor pedig az első kortyot az ajkamhoz emeltem, kiszabadult, és jól fejbe is vágott a Dzsinn; a biciklibelső illata egy fixis futárnak, aki a kétkerekűekért él és hal; a forrasztópáka illata az elektroműszerész-szakinak, aki értő kezekkel javítja a régi, szeretett elektromos gépeket; némi kávé, ami a füst mögött megbújva ellenpontozza kissé az eddigre már markánsabbá (de még nem zavaróvá) váló acetonaromát. Határozottan jó volt, olyannyira, hogy az enyhén olajos ízre nem is vesztegetnék túl sok szót. Csípte a nyelvem, mint egy bekokózott egérfogó. Ami itt igazán számít, az inkább az

Utóíz

A korty erős csípéssel fejezi be a pályafutását, de ez ahogy elengedi az arcunkat, nyers, kormos füstösséget érezhetünk, amiben némi indusztriális, szintetikus jelleg bújik meg. Az egész whiskyről valahogy a brit ipari forradalom hőskora jut eszembe, gyárkéményekkel, vidám munkásokkal és a megingathatatlan hittel, hogy egy új, jobb világot építünk. A forradalmat pedig némi keserű csoki és kávéíz követi, mint egy kis nasi a jól megérdemelt munka után.

A torkot viszont lenyelés után sokkal is perzseli, mint a olvasztókemencék hülő hamuja. Jó meginni utána egy pohár hideg kólát.

Összegzés

Az egész Black Grouse a füstön kívül semmi különösebb extrát nem ad, de azt nagyon. Nem lesz olyan kifinomult, mint egy Laphroaig vagy egy Oban, sem olyan mellbevágóan karakteres, mint egy Caol Ila, de olyan megyőzően hozza a smoky-t, hogy mindenkinek ajánlom: szavazzon neki bizamat. Ha szereti a füstöset, akkor azért, ha pedig még nem tudja hogy szereti, akkor azért.

Én már tudom, hogy szeretem. A Változás Fekete Madaras Dzsinnje megmutatta nekem.

Tamás

Amikor néhány évvel ezelőtt a születésnapomra kaptam egy üveggel ebből a párlatból, még nem igazán volt ismert itthon ez a Grouse verzió, így aztán eleinte egy kissé gyanakodva tekintettem az amúgy tetszetős üvegre. Bevallom, magamban arra gyanakodtam, hogy valami hamisított panccsal leptek meg az ajándékozók. Szerencsére kis utánajárással kiderítettem, hogy nem erről van szó, sőt ez csak az egyik mutációja a Famous Grouse whisky-knek.

Mostanra –szerencsére-, egyre több üzletben találkozhatunk ezzel a whisky-vel, ami eszerint sikeresen lovagolja meg az ismertebb testvére növekvő népszerűségét. Már csak azért is, mert szerintem, aki egyszer megkóstolja ezt a verziót, az attól fogva csak akkor választja a normál kivitelt, ha nem tud hozzáférni a Black Grouse-hoz.

Megjelenés:

Az üveg külseje a klasszikus Famous Grouse formáját idézi, jelentős különbsége a címke színeiben és mintájában van. A piros-fehér színvilág helyett, itt a fekete-szürke dominál összhangban az ital nevével. Illetve más címkén szereplő fajd, ha jól azonosítottam itt a Nyírfajd szerepel.

Illat:

A külső megjelenés után a Black Grouse illatában is nagy mértékben eltér a sorozat zászlóhajójától. A készítés során felhasznált Islay single maltok füstössége enyhén, de figyelemre méltóan megjelenik az illatolás első pillanatában. A füstös, őszies illatot édeskésebb illatok is kiegészítik, nyomokban barnacukros, makadámdiós illatok is megjelennek.

Íz:

Az whisky íze telt és kiegyensúlyozott. A kesernyés íz itt is az első és egyben meghatározó jellemző, egészen enyhe borsossággal körítve, de nem hiányoznak a karamelles, édes ízek sem. Mindemellett az olajosságot kell kiemelni a tétel ízében, az első kortytól kellemesen bevonja a nyelvet a Black Grouse.

Utóíz:

A lecsengés hosszas és ebben is megjelenik a füstösség, de kiegészíti a nyelv tövénél érzett borsos, közepes erejű csípősség is.

A fentiek mellett a hivatásos kóstolók az ital fás, elsősorban tölgyes jellegét is megjegyzik, ami valóban tetten érhető az italban

Meg kell említenünk, hogy bár a füstös illatok, ízek a kóstolás minden pillanatában jelen vannak, ettől az ital nem tartozik a veszélyesen füstös whisky-k közé. Inkább úgy képzeljétek el, hogy a keverék, amiből ez a whisky összeállt tartalmazott egy közepesen füstös tételt is.

Összegezve azt mondanám, hogy bátran, bárki kipróbálhatja ezt az italt, akkor is ha nem igazán ismeri, vagy szereti a füstösebb whisky-ket, hiszen ez jó ismerkedő ital lehet.

Az enyhe, de mégis karakteres ízével és illatával komoly játékosa lehet a belépő szintű whisky-k világának, hiszen az ára alapján, mindenképpen oda tartozik.

Adatok:
Név: The Black Grouse
Érlelési idő: -
Régió: Skócia

Forrás:

 

 

Erzsébet lába töve - Johnnie Walker Green Label impressziók

Johnnie Walker Green Label

Tudnivaló, hogy ezt a blogot félig meddig magunknak írjuk. Ilyenformán pedig olyan strukturálatlan, zsigerekből szóló írások is rákerülhetnek olykor, amelyek nem a kóstolt italok által okozott érzetek teljességét vagy a választott téma szakszerűségét, hanem a blog szempontjából releváns, akár spontán élményeink esszenciáját próbálják átfogni. Most következő soraim is effélének tekintendők: a Romkert polcain fellelt Green Label whisky által ihletetten, egy görbe este jutalomjátékaként kerültek a billentyűkre, és nem volt szívem az általuk közvetített gondolatok nyers őszinteségét utólagos szerkesztéssel tompítani.

johnnie_green.jpg

Olyan intenzív élmény volt, hogy muszáj azon melegében megírnom.

Akkor is, ha nem lesz összefüggő. Akkor is, ha az itthon magamba döntött Monkey Shoulder kell ébren tartsa bennem a szesz démonát.

A Romkert kellemes hely, ha valaki whiskyt akar inni. Jó idő esetén annak minden pozitívuma kiélvezhető a szabad levegőn, Glenfiddichből teljes sorozatot árulnak, és olyan különlegességek is akadnak a polcon, mint a 12 éves Glenfarclas, az Oban, vagy épp a Green Label Johnnie Walker, amely ezen írás témáját is képezi. Nem akartam én viszkizni, komolyan, egy pohár sörben állapodtunk meg, de éreztem én, hogy ha az üvegbe zárt avarillat Green Labellel találkozom, nem fogok tudni ellenálni. Egy ideig mondjuk sikerült… az itallapon nem szerepelt, a tehetségesek pedig tíz perc alatt sem tudták kirakni, mennyiért adják.

Nem volt lényeges.

A csupa szív, tölgyerdő-avarséta zöldcsíkost ki nem hagytam volna. Legalább tizenöt éves pure malt kutyulék, alkotórészei jó részét már nem kapni, üvegje ritka mint a fehér holló; s ha valaki egyszer-egyszer hozzájut, nem érzi, hogy blended whisky-t iszik, pláne nem Johnnie-t, melynek vöröscímkés verziójától világok választják el.

Nagyon zsenge, földszagú aromája van, egy picike szénnel, mintha valami orvosságos üveget szagolgatnék. De olyat, amelynek minden szippantása kipurgálja belőlem a rosszat, mint Aragornnak az Athelas, Son_Gokunak a Senzu-bab vagy Gorduinnak a felcsercsarab. . Akkor is az volt, mikor a RAM Vakvarjúban egy levéldarab kiséretében kortyoltam az elsőt. Beleesett. Nem zavart.

Nem is karcolt, csak egy picit. Szén volt benne, szén, nem füst. Nem tudom, hogy csinálták, zseniálisak, földötörténetet alkottak üvegbe zárva, ami állapot volt inkább, mint esszencia. Európai kelta-dzsinn, ami nem szereti, ha megzavarják. Ezt jelezte az is, hogy kinyitás után nem sokkal gumibogyó szörp lett belőle, nem tudta már velem feledtetni az ugyanolyan-szép lányokat…  pedig ezt a csodát percekkel azelőtt, frissen kitöltve simán hozta.

Mondják, az igazi csodák a komfortzónádon kívül várnak rád. Ha ez így van, akkor igazi tejjel-mézzel folyó Kánaánnak kell annak lenni, ahonnan állandóan csengő kacajú hurik hívó szava hallik. Olyasféle, mint azé a barna hajú, bőrdzsekis angyalé, aki dévaj pillantással kísérte, ahogy átvettem a tizenkét éves Glenfiddichemet a pultostól. Olyat akartam kapni, amivel tudom, mit kezdjek, amitől tudtam, mit várjak, az élet mégis tartogatott meglepetést, amelyet kiaknáztlan kellett hagyjak. Szar ügy.

És mivel már a harmadik MajomVáll nyomja a májam, és kezdek bebaszcsizni, a Glenfiddich érzeteit zanzásítva kapjátok. Van belőle annyi, mint a szemét, így van időm, hogy folyamként hömpölygő Speyside-i sorozatom részeként terjedelmes összehasonlító cikket tervezzek a különféle évfolyamokból.

Fogyasszátok egészséggel és mértékkel.

 Oké. Valójában mit is ittam?

A Johnnie Walker Green Label egy 43%-os, vetted (vagy más szóval blended) malt whisky, amelyet kizárólag (!) 15 éves malátaviszkik párlatából kevernek, így a blended kategória legtöbb képviselőjével szemben nem tartalmaz gabonawhiskyt. Az összetevők listája impozánsnak mondható: Talisker, Linkwood, Cragganmore és Caol Ila. Ha összeadjuk, hogy a számban már ezek 10-12 éves verzióitól is külön-külön összefut a nyál, és a zöld címke csak gondosan válogatott és kimért elegyükre kerülhetett, adódik a konklúzió: mindenképp kóstolja meg, aki hozzájut...

Ez utóbbi viszont némi nehézséggel jár majd: a Green Label forgalmazását ugyanis néhány éve az egész világon megszüntették, mivel bizonyos összetevői elérhetetlenné váltak. (Érdekesség, hogy a tengerentúlon idén ismét piacra dobtak belőle egy limitált sorozatot.) Helyette a kormegjelölés nélküli Gold, vagy a némileg alacsonyabb kategóriában elhelyezkedő Black Label kiadásokat találhatja az érdeklődő... vagy ha igazán szerencsés, itt-ott még fellelhet belőle egy üveggel.

Jó kincskeresést mindenkinek!