Ha bármely hőn szeretett olvasónkat meglepnénk azzal az állítással, hogy „Szeretjük az Ír whiskey-ket!”, akkor az a valaki vagy első alkalommal jár nálunk, vagy funkcionális analfabéta. De mivel senki sem szeretnénk megbántani, így ilyesmire nem is gondolunk! Szóval igen… Szeretjük a Zöld sziget párlatait, főleg azokat, amik némi kis pluszt is hordoznak a malátázatlan árpa mellett, mint ahogyan azt a Tyrconnell is teszi.

Forrás: Magányos Maláta

A whisky-t elsőként sikerre vivő lepárlót Watts-nak hívták és egészen az 1762-es évig nyúlik vissza a történelme (!), azaz ekkor említették először a krónikák, ami azért szép hosszú időszkot jelent, ezt el kell ismernünk. Így aztán nem is túl meglepő, hogy a Tyrconnell az USA piacának egyik legkeresettebb márkájává vált az alkoholtilalom előtt, volt idő bevezetni a márkát, annyi szent! (Még akkor is sikeres lett, ha a nevét egy versenyló után kapta, ami a Watt család tulajdonában volt.)

Persze minden történet és tündérmese véget ér egyszer, nem volt ez másként a Watts lepárlóval is, amit szintén utolértek a gondok, így bezárásra került. Ekkor a jelenleg tárgyalt ital is veszélybe került, de mindannyiunk örömére a Cooley (akkoriban az egyetlen független ír lepárló) úgy döntött, hogy életben tartja ezt a nagy múltú márkát. Szóval valójában felerészt nekik köszönhetjük, hogy ma is kóstolhatjuk ezt az italt. (Szóval, köszi!)

A whiskey

Külsőleg:

Nos, ebből a szempontból valójában kissé fantáziátlan a párlat. És nem arról van itt szó, hogy neonszínekben kellene pompáznia, de azért az is túlzás, amennyire jellegtelen a díszdoboz éppen úgy, mint a palack. Persze nem csúnya, de olyan hihetetlenül semmilyen, hogy minden egyes alkalommal külön meg kellett keresnek a bár polcán, amikor a cikk érdekében megkóstolgattam. (Pedig nem egy kört pusztítottunk el néhány barátommal.)

Illat:

Bár a szakirodalom szerint telt illatokkal kellene találkoznunk illatoláskor, én mégis inkább könnyednek és vékonynak éreztem az italt, amolyan nyáriasan frissítő jellegűnek, mint egy alkohollal dúsított limonádé. Ebben valószínűleg a citrusos illatok is közrejátszottam, ami ezen malt sajátja. Kivehető még némi fűszeres felhang is, ha eléggé sokáig tartjuk a pohárban az orrunkat. (Ami, valljuk be, nem kicsit szórakoztató látvány lehet ilyenkor, mind a barátainknak, mind pedig a bár többi vendégének. De mindent értetek, Kedves Olvasók!)

Íz:

Az illatok légiességéhez képest egészen összetett. Az olajos érzet, még némi „haraphatóságot” is kölcsönöz a whisky-nek, ami jól harmonizál a továbbra is citrusos ízekkel, amik mellé most már inkább édes, mézes jegyek költöznek. Határozott kellemes ital, ami úgy adja meg számunkra a telt ízvilágú whiskyk komplexségét, hogy közben megmarad könnyű, nyárias italnak.

Lecsengés:

Az eddig édes, gyümölcsös aromák a háttérbe szorulnak és innen már a maláta a domináns. De mivel whisky-ről beszélünk, ez talán nem is olyan nagy baj.

Összegezve:

Ez egy jó whisky. Nem váltja meg a világot, nem újítja meg a lepárlás művészetét, de becsületes munkával készült, amiben a hosszú múltra visszatekintő hagyomány éppen úgy megjelenik, mint a modern kor elvárásai.

Ráadásul ár-érték arányban könnyedén veri a skót vetélytársait, hiszen a single malt kategóriában ilyen kedvező áron ritkán találunk ennyire kellemes tételt.

Adatok:
Név: Tyrconnell Single Malt
Érlelési idő: -
Régió: Írország

Forrás:
http://www.kilbeggandistillingcompany.com/

Ma egy olyan single malt-ot szeretnék bemutatni nektek, ami számomra az egyik meghatározó volt a korai kóstolások közül. Mert bár az összes whisky, ami Skóciában kóstoltam remek volt, de az Oban, valahogy mégis más. Nem a világ legjobb, vagy legismertebb (vagy éppen elismertebb) whisky-je. nem is a legnagyobb üzem az Oban Distillery, szóval semmilyen szinten nem rekorder, sem az ital, sem a gyártó… De mégis, ez az egyetlen olyan single malt, amiről mindenki (én is) egyöntetűen csak szuperlatívuszokban beszél, miután megkóstolta. Ez pedig, higgyétek el, jelent valamit!

Forrás: By Björn Rath (BjörnR)

Az eddigi írásainkban sokszor utaltunk már erre a malt-ra, legutóbb éppen néhány héttel ezelőtti szombat éjszakánkat taglaló írásban, ami talán jól mutatja, hogy mennyire nem tudunk elszakadni a „bűvköréből”, hiszen, ha tehetjük, egy-egy pohár erejéig mindig visszatérünk hozzá.

Honnan is jön?

Oban városa tipikus példája a Highland régió városainak. Nem túl nagy, nem túl kicsi… Amolyan éppen megfelelő méretben terül el egy nagyobb tengeröböl partján, egyesítve ezzel a dombság és a tengerpart minden jellegzetességét. Meg a skót időjárásról szóló sztereotípiákat is, (legalább is akkor, amikor arra jártam) a ködös, esős, borongós időt. Ez persze nem igazán vesz el a táj szépségéből, sőt még hozzá is ad a hangulathoz…

A városka nevét viselő lepárló is szépen beleillik az összképbe, valójában az egyik mellékutcában található, immár 1794 óta. A választékuk nem túl nagy, az alap 14 éves kiadáson túl, az utóbbi időben megjelent egy-két újabb tétel, de valójában még így is inkább „egy whisky-s” lepárló az Oban. De az-az egy…

Classic Malts Collection

A Classic Malts gyűjtemény a Diageo terméke, melyben egy 6 üveges válogatáson keresztül mutatják be a nagyközönségnek a Skót whisky régiókat, egy-egy jellemző italon keresztül. Az Oban a Nyugat-felföld képviseletében került a válogatásba, olyan kitűnő maltok közé, mint a Talisker, a Cragganmore, a 16 éves Lagavulin, vagy éppen a Glenkinchie és a 15 éves Dalwhinnie.

Érdemdús válogatás az biztos, amit végigkóstolgatva valóban találkozhat minden rajongó azokkal a markáns jellemzőkkel, amik megkülönböztetik egymástól ezeket a párlatokat a single malt kategórián belül. Arról nem is beszélve, milyen klassz programlehetőség is ez egy esős délutánra...

Diageo PLC.

Nos, röviden a világ legnagyobb gyártója és a forgalmazója az alkoholok között, a rövid italok tekintetében, de a sörök és borok világában is a top gyártók közé tartozik. Többek mellett olyan márkák tartoznak a cég portfóliójába, mint a Johnnie Walker, a Baileys vagy a Smirnoff, de az övék a Guinness is. Valamint még rengeteg más ismert, vagy kevésbé ismert alkoholos ital szerte a világon. Természetesen ennek a családnak a tagja az Oban is.

És, hogy legyen magyar vonatkozása is az cégnek (mert mindennek van), a Diageo egyik irodája Budapest belvárosában található. Ebben az irodában pedig van egy pub, amiről nemes egyszerűséggel legendák szólnak a whisky kedvelők körében… De sajnos csak a munkatársak számára elérhető. Viszont ha egyszer sikerül bejutnunk…

Nos, a hosszúra nyúlt bevezetés után lássuk a mai cikk alanyát…

Megjelenés:

Egyszerű és elegáns. a kerek díszdoboz mintái egyszerre régiesek és mégis divatosak (ha élhetek ezzel a szóval). Semmi különös extrát nem kapunk a palackon sem, a szürkés, fehéres színek dominálnak és az üveg formája is a lehető legegyszerűbb, de összességében mégis működik. Legalább is én eddig még mindig kiszúrtam minden bár polcán, hiába vették körül tarkább, díszesebb palackok.

Az ital maga sötétebb aranysárga színű, egy kellemes melegséget sugárzó árnyalattal kiegészülve.

Illat:

Könnyed de elég lassan teljesedik ki. Az első pillanatokban inkább könnyed, boros aromákkal találkozunk, amikből csak egy kis idő elteltével szabadulnak fel először az édesebb, karamellás illatokat, majd az izgalmasabb füstös és sós-tengervizes fuvallatok, amiktől igazán unikum ez a párlat a single maltok világában is.

Íz:

Kicsit sós, kicsit füstös, kicsit édes. Amolyan minden egyben az első korty, de aztán szépen elkezdenek előtérbe kerülni az egyes rétegek és lassacskán dominánssá válik az édesebb íz. Valójában ez a whisky leginkább semleges pontja, mert bár finom, de a „semmi különös” a legjobb jelző az ízhatásra. De, ami utána jön…

Lecsengés:

Had kezdjem egy rövid történettel ezt a bekezdést… Amikor az első skóciai kiruccanásomról hazajöttem, akkor egy palack Oban volt, amit magammal hoztam (egyebek mellett). A megérkezés után pedig elsőként édesanyámat kínáltam meg belőle, megköszönve, hogy kijött értem a repülőtérre. Ő persze elkezdett szabadkozni, hogy nem szereti a whisky-t, semelyik sem ízlett neki, amit eddig kóstolt, stb… Azért csak rábeszéltem és kissé erőltetett „jóképet” vágva le is hajtott egy pici kortyot. Aztán lassan elkezdte volna mondani, hogy ez sem jó, mert…. És ebben a pillanatban kikerekedett a szeme és elakadt a szava. Megérkezett az Oban utóíze. Ami olyan markáns és finom, hogy azóta is emlegeti. (És a single malt-okban is visszahozta a hitét….)

Szóval az Oban utóíze valami egészen zseniális, én pedig nem is igazán tudom körülírni. Szóval csak annyit mondhatok, hogy próbáljátok ki.

Összegzés:

Nos, ha az eddigiekből nem lett volna világos, akkor megismétlem: KÖTELEZŐ DARAB!

Adatok:
Név: Oban
Érlelési idő: 14 év
Régió: Highland, Skócia

Forrás:
https://www.malts.com/en-ca/distilleries/oban/

Tegnap este, - hosszú idő után-, újra a nyakunkba vettük Budapest belvárosát, hogy megvizsgáljunk néhány régi és új bárt whisky felhozatal szempontjából. Nézelődtünk, kóstolgattunk a benyomásainkat és tapasztalatainkat pedig szorgosan lejegyzeteltünk (vagy éppen megjegyeztük), hogy Nektek, - kedves olvasók-, már ne kelljen kitennetek magatokat a belvárosi dzsungelben sompolygó rossz whisky-k támadásainak, hanem az általunk kitaposott ösvényeken haladhassatok a single malt mennyország felé...

Forrás: By Infrogmation

Az estét, néhány apró és említésre sem méltó kitérő után a Publin-ban indítottuk, ahol kiváló ír párlatokkal kezdtük meg az „éjszaka végrehajtását”.

Bushmills single malt 10 éves

A Bushmills Original kiadásával régi jó barátságot ápolok, de a single malt-al eddig elkerültük egymást. Valahogy mindig volt jobb választás, ha malt-ra vágytam. Most azonban ideális ötletnek tűnt az első ital pozíciójának elnyerésére.

Illat: Őszintén szólva az első, ami az illata kapcsán az eszembe jutott, a tinta volt. Van egyfajta sűrű, fanyar, egészen egyedi illata, amiről mindig a régi tinta jut eszembe. Ennek a malt-nak pedig ilyen illata van. Persze némi levegőzés után ez is finomodik kissé és előkerülnek a meggyes-alkoholos és némileg fás aromák is.

Íz: Egészen érdekesen nyers, fű, földes, frissen szedett nyers zöldségek ízét mutatja némi,  borsos csípős-kesernyés kiegészítő aromával. Ezek mellett csak lassan és enyhén sejlenek fel gyümölcsösebb összetevők.

Lecsengés: Kandírozott narancshéjas keserű-édes-fanyar nyomok.

Összegezve, kellemes ital a Bushmills single malt, de ne várjunk tőle többet, mint a többi 10 éves malt-tól várnánk.

Green Spot

Már régen meg akartam kóstolni ezt az ír különlegességet, egészen konkrétan azóta, amióta Ádám ódákat zengett róla a cikkében.

Nos… Alapvetően egyetértek minden gondolatával. A Green Spot egy rendkívül kellemes, könnyű ital, ami magában hordozza az Ír párlatokra jellemző jegyeket, melyeket szép kerek egésszé alakít az érlelés során. Bátran ajánlható mindenkinek. De semmi különös…

Connemara 12 éves

Hát, úgy tűnik ez az este lett a régi tartozások beteljesítésének estéje, hiszen a Connemara 12 éves verziójának bemutatásával én tartoztam nektek és saját magamnak is, már jó hosszú ideje. Már csak azért is, mert az évmegjelölés nélküli kiadás régi kedvenceim közé tartozik, ahogyan arról itt, írtam is.

Hm... Igazság szerint az a helyzet, hogy a jegyzeteimet és az emlékeimet átkutatva, nem igazán tudok szignifikáns különbséget felmutatni az évmegjelölés nélküli és a 12 éves kiadás ízei és aromái között. Talán a 12 éves egy-két fokkal még simább, kerekebb és kiforrottabb, a kistestvéréhez képest. De mindkettő remekül mutatja meg azt, hogy mi történik akkor, amikor keresztezzük az ír whisky-t a füstösebb skót ízvilággal.

Csak ajánlani tudom mindkét kiadást, viszont azt is hozzá kell tennem, hogy a fent emlegetett egyedi jellegzetességeket az olcsóbb kiadás ugyanolyan tökéletesen bemutatja, szóval a 12 éves létjogosultsága megkérdőjelezhető.

Azért talán egyszer még összekóstolom a kettőt.

Hableány

A következő megállónk szintén egy már a blogon is bemutatott hely volt, a Hableány, amit újfent csak ajánlani tudunk a single malt-ok rajongói számára. megjegyzem, itt már kezdett kissé elszabadulni az este.

Lagavullin 16 éves és Oban 14 éves

Mindkét ital megérdemelten tagja a Classic Malt sorozatnak. Emellett pedig régi kedves emlékek fűznek mindkét tételhez, ami annyit jelent, hogy előbb-utóbb mindkettőt külön írásban is be fogjuk mutatni.

Addig is csak annyit jegyeznék meg, hogy ha valaki még nem próbálta őket, akkor azonnal tegye meg!

XXX Shine LiberTea Corn Whisky

Amikor azt emlegettem, hogy „kezdett elszabadulni az este”, akkor többek között erre a whisky-re gondoltam… Szóval, az úgy történt, hogy nagyra becsült szerzőtársam úgy döntött, hogy kipróbál egy francia (?!) whisky-t. Ekkor böktem én is az itallapon erre a gyanús nevű italra.

Nos… csak abban az esetben kövessétek a példánkat, ha

• eleged van a jó whiskey-kből és akarsz valami kellemetlent is inni, mondjuk azért, hogy jobban értékeld a jó italokat utána…
• szereted a  medvecukrot, mert ez a „whisky” ízében és illatában is arra fog emlékeztetni
• az amerikai whiskey-k rajongója vagy és küldetésednek érzed, hogy minden ott gyártott italt megkóstolj.

Összegezve, ez a párlat nem jó és még csak nyomokban sem emlékeztet whiskey-re. Őszintén szólva, minden jellegzetességében közelebb áll egy alaposan elrontott gyomorkeserűhöz.

Ha azonban mégsem hallgatsz ránk, akkor legalább kérd meg a bártendert, hogy rejtse bele egy koktélba. Így is kipróbáltuk és ezen a módon egészen kellemes nyári frissítő vált az italból.

Valahol a Nagykörúton…

Az este legutolsó whisky-éről csak halvány emlékeim vannak, mint ahogyan a helyről is. Annyi biztos, hogy a körúton volt és rengeteg fiatal volt odabent, ami annyira nem meglepő szombat este révén. Ha jól emlékszem Gold Label-t akartunk inni a helyen, de végül ez nem sikerült, így a Johnnie Walker Platinum Label-re esett a választás.

Hogy milyen volt? Hát izé…

Az este összegzéséül pedig álljon itt az egyik kedvenc ír bandám idevágó száma:

Jura szigetének malt-jairól már olvashattatok nálunk, hiszen mind az 10 éves belépő szintű párlatáról, mind pedig az Elixír, Prophecy párosról is „áradoztunk” már nektek. Nem nagy titok az sem, hogy az itt készült whisky-k az első számú kedvenceim között vannak számon tartva. Így aztán, amikor kivételesen saját magam számára kerestem italt, akkor nem sokat hezitáltam, inkább csak gyorsan leemeltem a polcról ezt, - az eddig még nem ízlelt-, kiadást. A csalódás ki volt zárva.

Forrás: www.jurawhisky.com

Mivel a lepárlóval már a korábbi cikkekben foglalkoztunk, így most koncentráljunk erre az italra, ami a maga érdekes (számunkra kb. kiejthetetlen) nevével pont elég témával szolgál.

Diurachs’ own

Nos, nem kisebb megtiszteltetés érte ezt a nemes párlatot, mint hogy Jura szigetének népe ezt az italt választotta a „sziget single malt-jának”. Innen a név is, hiszen Jura szigetét gaelic nyelven, Diura-nak, vagy Diuarch-nak hívják. És bár nem beszélhetünk túl nagy lélekszámról ezen a kies kis földdarabon, de akkor sem akármilyen megtiszteltetés ez bármilyen italnak. Hiszen nem kevesebbet állítanak ezzel a névvel a lakók, mint hogy a párlat minden cseppje magában hordozza azt az esszenciát, amitől a sziget lakói magukénak érzik a lakhelyüket.

Brendan Quinn a neves folk és country zenész így beszél a Diurachs’ own-ról:

I have drunk many whiskies through the years, I have delved beyond the traditional and sought out all manner of drinks, and though there are many I feel comfortable with, Jura is the only one that I feel at home with, for me, it is a delicacy in its own right, a delectable experience.

A fentiek mellett szinte már csak zárójelben említendő meg az a számos díj, amit a párlat elnyert a különféle megmérettetéseken, San Francisco-tól Hong Kong-ig.

A whisky:

Megjelenés:

Nem tudom, más hogyan látja, de nekem mindig is tetszett a Jura párlatok doboza, legyen szó az alap 10 éves kivitelről éppen úgy, mint a prémium kiadásokról. Az évek során voltak változtatások, de a régebbi egyszerűbb minták éppen úgy tetszenek, mint az újabb, színesebb kiadások.

(Mondjuk volt egy cimborám, aki első látásra arcszeszes dobozokhoz hasonlított a régi csomagolást, de vele már évek óta nem beszélek.)

A 16 éves kiadások a tengerparton lemenő nap vörös-bíbor színei dominálnak szépen egybesimulva az előtérben látható szigetecske barnás árnyalataival.

A palack formájáról percekig tudnék áradozni, hiszen a maga formabontó alakjával, még az egytől-egyig egyedi whisky-s palackok között is kitűnik, de ezt most kihagyom, inkább nézzétek meg élőben.

Illat:

Nos, a dobozon úgy jellemzik a whisky-t, hogy „gazdag és testes”, amivel nem is vezetnek félre miket, hiszen a fenti két tulajdonság, már az illatában is megjelenik. Az első pillanatban a helyi whisky-kre jellemző kissé sós, ásványokkal teli, leginkább tengerre emlékeztető aromákat érezhetünk, amit gyorsan követnek a karamellre és narancsra hajazó illatok. Kevéssel később az illatok összeolvadnak egy zamatos csokoládés, süteményes zamattá, amitől igazán lágy illatokat kap ez, - az amúgy karakteres-, ital.

Íz:

Fűszeres. Ez lenne az a kifejezés, amit akkor használnék, ha egyetlen szóval kellene leírnom az élményt, de szerencsénkre itt több szót is használhatok. Így aztán mesélhetek még a barackos édes fanyar ízről, a méz édességéről, amit mandulás, marcipános ízek követnek, persze a karamella és a kesernyés csokoládé íze ide is követ minket. Az egész pedig szépen lassan átfordul egy egyszerre édes, de mégis fűszeres, helyenként borsos, olajos kompozícióba, ami lassan az egész szánkat körbeöleli kortyolás közben. Nem vicceltek a készítők, amikor a testességről beszéltek…

Lecsengés:

Hosszú és karakteres, az ízek sokáig velünk maradnak. Itt már a szárazabb jegyek kerülnek előtérbe, még némi füstösség is megjelenik, mintegy jelezve, hogy bár nem igazán tőzeges a párlat, de mégis csak egy szigeti whisky-ről van szó.

Összegzés:

Nos, elfogultság ide, vagy oda… Tessék szépen megkóstolni ezt a malt-ot. Minden rajongónak kötelező darab, amiben nem fognak csalódni. Kezdő kóstolóknak kissé „sok” lehet, de leginkább csak abban, hogy nagyon magasra teszi majd a lécet a többi whisky-vel szemben. Szerintem ár-érték arányban is kiváló választás.

Adatok:
Név: Isle of Jura Diurachs’ own
Érlelési idő: 16 év
Régió: Island

Források:
http://www.jurawhisky.com/en/our-whiskies/diurach

Az ír whiskey-k, azon belül is a Jameson különböző kiadásai már sokat szerepeltek a blogon, ami valahol nem is csoda, hiszen hazánkban, a többség ezzel az itallal azonosítja az ír whisky gyártást. Ez egyfelől jó, hiszen legalább tudják, hogy mi ez (Gratula a marketingeseknek!), másfelől pedig nem annyira jó, hiszen, - mondjuk ki-, ez nem az a párlat, ami a magas minőséget szimbolizálná. Persze ettől függetlenül egyáltalán nem rossz, de inkább csak a belépő szintje a whisky élvezetének, amit jobbára akkor kérünk, ha a pultban csak ennél is gyengébb párlatok kapnak helyet. Mert van, aminél sokkal jobb… De ezekről nem valószínű, hogy írni fogunk a blogon.

Forrás: By Iceman7840 (Own work)

A fentiek után már talán mondanom sem kell, hogy kifejezetten megörültem annak, hogy a bár itallapján, ahová a kollégáimmal ültünk be, némi csapatépítő iszogatásra, szerepelt egy „jobb fajta” ital is a kommersz whisky-k között. Nem is volt kérdés, hogy mit rendelek és mivel egészen kellemesnek bizonyult, így maradtam is ennél egész éjjel. (Bár a végére sikerült kiinnom a készletet.)

Megjelenés:

Mivel egy bárban találkoztam ezzel a whisky-vel, így csak az interneten fellelhető képanyagra támaszkodhatom, ami alapján a külcsíny erősen hasonlít az Original-ra, mindössze a világosabb színvilágot cserélték feketére, ami határozottan komolyabb fellépést biztosít az italnak.

Illat:

Míg az eredeti kiadás illata nem túl kellemes, addig a Select Reserve kifejezetten érdekes aromákat ereget magából, az orrunk felé közelítve a poharat. Ezt egy, amolyan „negatív teszttel” is megerősítettem, azaz megkértem a társaságban lévő, - nem whiskey kedvelő -, kollégáimat, hogy illatolják meg és mondjanak véleményt. Nos, egyöntetűen a „érdekes, kellemes” jelzőt használták.

Csodálkoztam volna is, ha más válaszokat kapok, mert valóban kellemes gyümölcsös, nektarinra és kókuszra jellemző aromákat érezhetünk a pohárból. A kevert bourbonos és sherry-s érlelés egyértelműen megtette a hatását.

Íz:

Egészen telt ízek érkeznek az első korttyal, ami elég szokatlan lehet annak, aki a szokásos Jameson-os zamatokat várja. A kókuszos- barackos jellegek megmaradnak, de kapnak egy krémes felhangot, illetve egy egész kevés fahéjjas csípősséget. Egészen édes ital, ami engem már-már a forró puncsra emlékeztet.

Lecsengés:

Hosszú és meglepően intenzív. Továbbra is a gyümölcsök dominálják, de itt már enyhébben kiérezhetően, melléjünk kapunk egy különös virágos-mézes ízt miközben hagyjuk, hogy a párlat elillanjon a torkunkból.

Összegezve:

Nehéz kérdés. Mindenképpen kellemes whiskey, ami kitűnik a blended whisky-k közül, de annyira azért nem, hogy kihagyhatatlan legyen. Ha valaki szereti a Jameson termékeket, akkor mindenképpen kóstolja meg ezt is, de azoknak is ajánlható, akik szeretnének egy lágy, könnyed, de mégis fűszeres whisky-t kóstolni. Egy laza, tavaszi, esti poharazgatásnak megfelelő kísérője lehet, de csak akkor, ha nincs a pultban semmiféle single malt whisky.

Az ár-érték arányára pedig ugyanez igaz. Ha nincs jobb, akkor jó választás, de annyiért, amennyiért beszerezhetünk egy üveggel, már a malt-ok világában is kalandozhatunk.

Adatok:
Név: Jameson Select Reserve
Érlelési idő:
Régió: Írország

Források:

https://www.jamesonwhiskey.com/en/

A Glenfarclas termékeivel már hosszú ideje tart az ismeretségem, hiszen évek óta nézegetem ezeket az italokat a szakboltok polcain, sőt itt-ott kóstoltam is egy-egy pohárkával az évek során, de őszintén megmondva, egyik tétel sem hagyott bennem túl mély nyomot. A boltokban pedig a túl nagy választékának okán kerültem, valamiért nem bízok az olyan whisky-k minőségében, amiből egyidejűleg 10 különböző tételt is a polcokon látok. Tudom, hogy ez egy teljesen értelmetlen előítélet, de még nem tudtam túllépni rajta..

Az utóbbi időben aztán több általam megbízhatónak tartott forrás is elkezdett ódákat zengeni erről a malt-ról, így, amikor az elmúlt héten whisky-t kerestem, amivel meglephetem néhány barátomat, akkor úgy döntöttem, kap egy esélyt egy alapos kóstolásra. Ennek az eredményét olvashatjátok alább.

Forrás: Internet

A lepárlóról:

A Glenfarclas lepárlót a Highalnd-en, konkrétan a Speyside szívében, a Spey folyó partján találja az erre járó szerencsés utazó, olyan illusztris szomszédsággal együtt, mint az Aberlour, a Cragganmore, vagy éppen a Tormore üzeme. Ember legyen a talpán, aki itt kalandozva „menetből” végig tudja kóstolni az ezen a környéken készített single malt-oknak akár csak a felét is.

Maga az üzem a Skóciában szokásosnak nevezhető utat járta be, valamikor 1797 környékén megalapította Robert Hay, de whisky főzési engedélyt csak 1836-ban váltott. Gondolom az első néhány év(tized)-ben jövedelmezőbbnek tűnt az illegális lepárlás. (Ennek az előnyeit aligha kell magyaráznom senkinek idehaza, hiszen nem nagyon ismerek olyan családot, ahol néhány évvel ezelőttig a babgulyás kedvéért vettek volna kuktát…)

Természetesen a Glenfarclas üzeme is megért néhány tulajdonosváltást, melyek végül a Grant’s család portfóliójába kerülésig vezettek.

A whisky:

A 10 éves, a belépő szint a lepárló termékeihez, azaz ez a legfiatalabb palackozás. A legöregebb momentán a 40 éves. Persze emellett számos, évmegjelölés nélküli kiadást is forgalomba hoztak, mint például a „világ első hordóerejű” single malt-jaként reklámozott 105-öst, vagy a „Family Casks” sorozatot.

Megjelenés:

Mint mindig, most is egy egyedi megjelenésű palackról és díszdobozról beszélhetünk, de mindezzel együtt, szerintem, elég átlagos, amolyan „polcba simuló” külcsínt kapott az ital. Persze a piros alapszínű díszdoboz nem nevezhető hétköznapinak, de nem is ad annyi pluszt, amitől ne siklana át rajta a szem.

A palack inkább tömzsi, mint kecses, nem csúnya, de nem is különösebben szép. Olyan átlagos.

Szín:

Világos, a gyártó szerint „szalma-arany” színű. Hajlamos vagyok egyetérteni velük.

Illat:

Az első, ami eszembe jutott a pohárba dugva az orrom, a meggyes joghurt kissé művi, de ezért kellemes illata. Ez a meggyes alapillat végig megmarad, még a könnyed fűszeresség előkerülése után is. Aki nagyon figyel, az még egy enyhe füstösséget is észrevehet, de a gyümölcsösség szinte teljesen elnyomja ezt az érzetet.

Íz:

Itt már inkább aszalt gyümölcsökké mélyülnek az illatában tapasztalt aromák és megerősödik a fűszeresség. A vanília és a szegfűszeg dominálja az ízeket, kiegészülve némi dohányra emlékeztető kesernyésséggel és fahéjas szárazsággal. Harmonikus, könnyed ízekkel operál a párlat.

Lecsengés:

Ebben a tulajdonságában is inkább a könnyedség a jellemző, bár meglepően hosszas lecsengést érezhetünk a kortyolás után. Itt már inkább csak a fűszeresség érzete a jellemző.

Összegezve:

Nos, nem ez a malt lesz az, ami miatt rajongóvá válik valaki, de első kóstolásra abszolút alkalmas, akár hölgyismerősöknek is, hiszen könnyű, de mégis mutatja a single maltokra jellemző összetett ízeket és finomságot. Alapvetően ajánlott ital, ami jó kísérője lehet egy baráti beszélgetésnek egy nyári estén, azaz kellemesen kortyolgatható, de nem igényel különösebb figyelmet.

Adatok:
Név: Glenfarclas
Érlelési idő: 10 év
Régió: Speyside

Források:
http://www.glenfarclas.co.uk/en/
Helen Arthur: Ínyencek kézikönyve, whisky

Szerény véleményem szerint túl régen foglalkoztunk már a kedvenc Japán lepárlóm termékeivel, így egy pillanatig sem haboztam, amikor a polcon szembejött a Nikka Super, gyorsan lecsaptam rá, hiszen ezt a kiadást még én sem kóstoltam.

Forrás: By Kentin

A Nikka külnféle kiadásainak már több írást is áldoztunk itt a blogon, elég csak a All Malt-ra, vagy éppen a Pure Malt: Black-re gondolni. Szóval sok mindent elmondtunk már erről a márkáról és egy dolog minden esetben igaz volt, hogy ezek mind-mind izgalmas és finom whisky-k.

Mivel a márka megalapítójáról és színes életútjáról már sokat beszéltünk, ezért most csak a lepárlóról ejtenénk néhány szót.

A lepárló:

Hokkaido szigete, mely otthont ad a Yoichi lepárlónak, Japán legészakibb része. Ezért is szokták hangsúlyozni a helyiek, hogy a sziget mind területében, mind pedig népességében megegyezik Skóciával. Arról nem is szólva, hogy az éghajlatának bizonyos elemei is gyakran felidézik az idelátogatóban a skót tájakat.

Talán ez a tény is közrejátszott abban, hogy Taketsuru Masataka annak idején úgy döntött, hogy ez a sziget és ez a város lesz a megfelelő hely a saját lepárlójának megalapításához.

Az üzem abban is hasonlít a Skót társaihoz, hogy itt sem volt könnyű sem a lepárlót, sem pedig a whiskyt létrehozni, sem pedig életben tartani. Elég ha csak annyit említünk, hogy amikor már éppen megindult volna a termelés a Yoichi-i létesítményben, éppen akkor vezették be Japánban a  fejadagrendszert többek között az árpára is. Hiába a II. világháború a whisky termelőket sem kímélte.

Szerencsénkre azonban ez a vész is elmúlt és egyebek között 1962-ben megjelent a Nikka Super első kiadása is, mely azóta is töretlen sikernek örvend.

A whisky:

Mint ahogyan említettem igen régi megjelenésű malt-ról van szó. Arról sajnos nincs információm, hogy az eltelt 54 év alatt változott-e a receptúra, vagy bármi más, de kétlem. Viszont ennek fényében kell értékelnünk minden tulajdonságát az italnak, azaz felesleges modernitást elvárnunk, hisz valószínűsíthető, hogy utoljára akkor lehetett ezt a jelzőt ráaggatni, amikor elsőként palackozták.

Megjelenés:

Nos, a palack formája valóban régies. A „hasas” üveg a hosszú nyakkal engem leginkább az olasz borok butéliáira emlékeztet, legfőképpen a régi kosztümös filmekben látottakra. Szóval a párlat eddig megfelel a róla kialakított előzetes képnek.

Szín:

A Nikkától megszokott kissé gesztenyés, borostyánszínben pompázik a Super is.

Illat:

Még az én – némileg náthás-, szaglószerveimet is rögtön kiütötték a némileg nyersnek ható, de nagyon karakteres malátás-vaníliás aromák. Nagyon határozott, de még éppen nem bántó illatokkal találkozik, aki ezzel a malt-al próbálkozik. Az első benyomás után felfedezhetünk még egy kevés fás és leheletnyi tőzeges illatot is valahol a vanília mögött és meglepő módon egy szolid édeskés aromát is, bár ez utóbbi már csak pillanatokra kaphatjuk el.

Íz:

A maga 43%-hoz képest határozottan csípős a szájba véve. De ezt a tényt sikeresen feledteti az ízárnyalatok sorban egymás utáni kibomlása, ami a citrusokkal indul és némi édes-tejes-joghurtos átmenetet maga mögött hagyva a tőzeg kesernyés zamatában tetőzik.

Kifejezetten sokrétű íz szempontjából a párlat.

Lecsengés:

Közepesen telt, de egészen hosszú. Sokáig érezzük még a könnyed gyümölcsös aromákat. Én itt erős barackos ízeket éreztem, amibe csak egy sóhajtásnyi malátás édesség keveredett.

Összegezve:

A Nikka Super egy nem túl komplex, de azért elég sokoldalú ital, amit mindenkinek kötelező megkóstolnia, aki egy picit is érdeklődik a Japán whisky-k iránt. Aki pedig nem érdeklődik, annak azért kell megkóstolnia.

Adatok:
Név: Nikka Super
Érlelési idő:
Régió: Japán

Források:

http://www.nikka.com/eng/products/blended/super.html

Michael Jackson: Whisky, a scotch és a bourbon világa

Mivel régen kalandoztam már a keverék whisky-k világában így, amikor ehhez a cikkhez kerestem tesztalanyt a szokásommal ellentétben a blended whisky-ket tartalmazó polcon is körülnéztem. A Black Bull pedig szinte az első pillanatban megragadta a tekintetemet, hiszen messze nem tekinthető átlagosnak az, ha egy palack skót whisky-ről egy szőrös, fekete és szemmel láthatóan dühös bika néz szembe velünk. Ez pedig elég érdekesnek tűnt ahhoz, hogy ne is gondolkodjak tovább, csak levegyem a polcról és megkóstoljam. Már csak a saját biztonságom érdekében is…

Forrás: Internet 

Maga a lepárló, - mondhatni, szokás szerint-, szép hosszú történelemre tekinthet vissza, hiszen az első bikák 1864-ben jelentek meg a boltok polcain először Skóciában, majd az évek alatt csendben terjeszkedve egész Európában (kb. 1897), majd az alkoholtilalom visszavonása után 1933-ban az Egyesült államokban is.

Arról, hogy a közönség, hogy fogadta az italt talán elég annyi adat, hogy 1974-re, csak az USA-ban 80.000 palackot értékesítettek évente.

A lepárló 2001 óta a Duncan Taylor független lepárló tulajdonában van, olyan neves és sikeres márkák társaságában, mint például a The Octave, a The Big Smoke, vagy éppen a Whisky Galore…

Duncan Taylor & Company eredetileg Glasgow-ban került megalapításra és a kezdetek kezdetén hordó kereskedéssel és közvetítéssel foglalkozott a lepárlók részére. Az alapítók eredeti szándéka az volt, hogy a legjobb Skót lepárlókat a legjobb minőségű hordókkal lássák el és ezt a filozófiát követték az a palackozóvá alakulásukkor is, amikor a Speyside költözve úgy döntöttek, hogy felhagynak a közvetítői munkával és saját márkák fejlesztésével és whisky forgalmazással kezdenek foglalkozni.

Napjainkban a Duncan Taylor Scotch Whisky Limited rendelkezik a legnagyobb hordógyűjteménnyel, melyben igazán ritka whisky-s hordók is szép számmal megtalálhatóak, ami biztató tény a rajongók számára is, hiszen ki tudja mikor és mire is használnak egyet-egyet ezekből a ritkaságokból.

A palackozó termékeinek minőségét az elnyert díjak sokasága is jól jellemzi, hiszen több jelentős versenyen is komoly helyezéseket értek el a termékeik és természetesen a Black Bull sorozat is, A Kyloe kiadás egyebek mellett magáénak tudhatja az IWSC bronze érmét és a San Francisco Spirit Competiton ezüst medálját.

A whisky

A legszembeötlőbb tulajdonsága a címkén szereplő kép mellett az ereje, hiszen még a whisky között is ritkaságszámba megy az olyan tétel, amit 50%-an palackoznak. A keverék magas malátawhisky tartalommal bír és hűtve szűrés nélkül kerül az üvegbe.

Megjelenés:

A fentiekben már említett bika képe egy egyszerű, de mégis formás palackot díszít, amin a névhez méltóan a fekete színek dominálnak, ettől eltérést csak a címke alján lévő információs sávon találunk, ahol a lepárlóhoz és a kiadáshoz kapcsolódó minimális adatok kaptak helyet.

A whisky színe inkább világos, rezes, megtévesztően könnyű ital képzetét kelti.

Illat:

Könnyed, de mégis sűrű karamellás, tejeskávé illatok szállnak fel a pohárból az első pillanatokban, amiket pörkölt mogyoróra emlékeztető aromák kísérnek. Némi levegőzés után kibomlanak gyümölcsösebb, főként savanyú körtére és citrusokra emlékeztető illatok is, de érdekes módon alkoholt dominánsan nem, csak a háttérbe megbújva érzünk.

Íz:

Nos, itt már megérkezik az erő is, hiszen a korty lenyelése után rögtön betölti a szájüreget egy határozott csípősség, ami bár lágyan, de végig érezhetően magrarad a nyelőcsőben is. (Szerencsére azért ez még nagyon messze van a „nagyfater házi szilvájától”.) Viszont a csípés mellett határozottan mazsolás, aszalt szilvás, kissé égett ízeket produkál az ital, ami nem csak érdekessé teszi, de provokálja is az újabb és újabb kortyolást.

Lecsengés:

Közepesen hosszú, de eleinte elég erőteljes utóízt kapunk, amiben újfent megjelennek az enyhén füstre, vagy még inkább égett fára emlékeztető aromák. Emellett egészen enyhe vaníliás és karamelles ízeket is felmutat a lecsengés. Szerintem kifejezetten finomra sikerült ez a része az italnak.

A whisky erejére való tekintettel kipróbáltam néhány csepp víz hozzáadásával is, de sok értelmét nem látom a hígításnak. Persze az erősségen enyhít valamelyest, de az ital minőségén, komplexitásán sokat ront, vizezve inkább már egy átlagos bourbonra emlékeztet, mind ízében, mind illatában. Viszont ha borbon-t akar valaki inni az vegyen bourbon. Ha pedig túl erősnek tartja a Black Bull-t, akkor szintén szép számmal talál könnyebb tételeket a whisky-k között.Szóval nem érdemes "elrontani".

Összegezve:

Nos, a bikaszelídítés férfias játék és ez a whisky is férfias ital. Kipróbálását csak azoknak merem ajánlani, akik tisztában vannak azzal, hogy mit csinálnak, mert ez nem a whisky-zés belépő szintje. Ha azonban szereted az összetett, markáns italokat és nem ijedsz meg az erősségétől, akkor a maga nemében páratlan élményt szerezhetsz kóstolgatás közben.

Adatok:
Név: Black Bull Kyloe
Érlelési idő: blended
Régió: Skócia
Palackozó: Black Bull Whisky (Duncan Taylor Scotch Whisky Limited)

Forrás:
http://www.blackbullwhisky.com/

Érdekes tendencia mostanság, hogy míg Tamás a kislány-maltokat fogyasztja bőszen, én rendre különféle-kóbászos tételekkel próbálkozom, mintha a kettőnk motivációs rendszerét keresztbe kavarta volna valamiféle semmiből támadt, lélekbogozó agyvihar.
Ezen felvetés után talán nem meglepő, hogy ezúttal is egy szórakozóhely polcán random talált, füstös ízekben gazdag whiskyt fogok egy hétvégi kortyintásnál részletesebben kivesézni. Mégpedig azért, mert érdemes rá.

Forrás: Alco Store

Mint rendesen, fogalmam sem volt, mit fogok inni. Mint rendesen, megint a polcról válogattam (az itallapon lévő információk és a pultok valós tartalma között viszkifronton rendesen gyenge sztochasztikus a kapcsolat), és valamilyen tőzegmanó megint a füstös felé tolta a döntési fámat.

Mint rendesen, fogalmam sem volt arról, hogy a Bowmore lepárló 1779 óta üzemel, és hogy azóta csak a II. Világháború alatt szünetelt benne a termelés (ekkor ugyanis tengeralattjáró-ellenes hadműveleteket irányítottak az épületből). Kellően vicces-ironikus módon az Islay-szigeti lepárló manapság már különféle tulajdoni láncolatokon keresztül a japán Suntory lepárlócsaládba tartozik.

A 12 éves single maltjuk többszörös díjnyertes cucc; nem sorolom fel, utána lehet nézni. A csomagolásról és a palackról szokás szerint nem ejtenék szót, amihez ez esetben az is hozzájárul, hogy amúgy elég uncsi. A színe viszont kellemes élményeket ígért: erőteljesebb tónusa volt azoknál a whiskyknél, amelyekkel általában találkozom, és a pohár oldalra is élesebb kontúrokkal rajzolta a katedrálist, mint egy átlagos malt.

Illat

Mivel estefelé volt, és beszélgetéshez készültem, örömmel fogadtam a pirított kávé illatát, amellyel az első szippantás megajándékozott. Rögtön utána megérkezett a füst, de nem a torokkaparó fajta; emberközeli ital, kezdő whiskyseknek biztosan ajánlanám, mint a tőzegesebb tételekkel kötendő szorosabb barátság első, tapogatózó lépéseit.

Némi mazsolás-édes aroma, és az alkohol is jelen van az ital bukéjában, de csak a fentiek aláfestéseként; némi mentolosság kísérte édes, minőségi alkoholillatot (nem szagot!) éreztem, pont abban a fázisban, amely még nem fordul át bántó acetonbűzbe. 

Az orromnál tehát jelesre vizsgázott a párlat, tovább is lépett az emésztőrendszerembe vezető következő stációhoz.

Íz és lecsengés

Megmondtam már többször: a whiskyt nem az íze adja el.

Persze, megforgatod a szádban, lecsekkolod a textúráját (nem túl olajos), beengeded a nyelved alá, ahol előjönnek belőle az érett fű és földízek, és - érdekes módon - némi egzotikus fűszer. Meglepetésedben alig veszed észre a bújkáló, mégis mindent átható, lágy tőzegességet. Lenyeled.

Itt döbbensz rá, hogy a tenger partján állsz, lábadat az Loch Indal sziklás partokon megtörő hullámai nyaldossák... megérkezik a sós tengerillat, és megcsap a szigeti párlatokra jellemző, kesernyés füstösség, már-már a kellemetlenség határán. Az illat kellemes édessége teljesen eltűnik, a torokban csak az íz egzotikus fűszerei élnek tovább, keserű, átható gyógynövényillattal, pezsgő, masszírozó bizsergéssel ingerelve azt.

Összesítve

Erőteljes whisky, akármit is ígér az elején. Nem mondanám kellemetlennek, de olyan igya, aki gyakorlott szigeti whiskyfogyasztó, vagy fel van készülve az erőteljes füstösség rajzolta tónusokra. Kísérletezéshez ajánlott, ki tudja, talán még kellemes beszélgetésre is sokaknak, de nekem csak úgy marad meg, mint egy újabb whisky, amellyel egy kicsi lépést tettem a számomra még furcsa-idegen Island-Islay tengely whiskyjei felé.

Ha nyugalomra vágyom, ezzel együtt valami könnyedebbet iszom majd.

A Scapa distillery egyike Skócia legészakibb lepárlóinak, mely címért a Highland Park-kal versenyez. Az erősen hányatott sorsú lepárlót többször fenyegette a végleges bezárás, de végül minden esetben megmenekült a dicstelen végtől, sőt évről-évre meg is tudott újulni, így, amolyan kistestvérként megbújva a népszerű Highland Park mellett a mai napig üzemel és évről-évre jelennek meg az újabb kiadású single malt-jaik.

Forrás: Internet

A Scapa 12, majd 16 éves kiadása az egyik első malt élményeim közé tartozik, hiszen Skóciából hazatérve ezen whisky-k azok közé tartoztak, amiket viszonylag elérhető áron és egyszerűen be lehetett szerezi hazánkban, köszönhetően az egyik Brit tulajdonú áruházláncnak. Néhány éve aztán elkezdtek kikopni az üzletekből és ma már inkább csak a szaküzletekben találkozhatunk a 16 éves kiadással.

Bár egyik érlelés sem volt kimagasló, de mindkettő a könnyedebb, de az összes „island” single malt jegyet magába hordozó, rendkívül kellemes malt volt, amit a mai napig nyugodt szívvel tudok ajánlani azon szerencséseknek, akik hozzájuk tudnak férni.

Jelen írásukban a whisky egy speciális kiadásával foglalkozunk, amit a Gordon & MacPhail független lepárló és palackozó cég védnöksége alatt jelent meg a nagyközönség számára.

Gordon & MacPhail

A cég 1895 óta található meg a Speyside-on, egy bizonyos Elgin nevű városkában, amely talán nem nagyváros, de a jelentősége bizony az. A cég üzlete a város főutcáján található. A bolt egyik felében egy minőségi csemegeüzletet talál az ide látogató, a másik felében pedig a „sztár” whisky-k egész sorának szentelték, melyek közül a többséget saját maguk palackozták.

A vállalt hordóiban a mai napig komoly ritkaságokat találhatnak azon szerencsések, akik hozzáférnek, hiszen a többi hasonló profilú céggel ellentétben a Gordon & MacPhail kizárólag fiatal készítményekkel tölti fel a készleteit és így figyelemmel tudják kísérni azokat a kezdetektől a végig. Ezen hozzáállásnak köszönhető az is, hogy a cég be tud mutatni a rajongóknak olyan, már bezárt lepárlók whisky-eit is, amit máshonnan bizony lehetetlen lenne megismerni.

A whisky:

Megjelenés:

Az ital díszdoboza és palackozása inkább egyszerű, egyfajta minimál stílusú. Olyan, mint aki nem ezen külsőségekkel akar feltűnni, hanem a beltartalommal. A palack maga egyszerű, már-már klasszikus megjelenésű üveg, melyen a szintén világosabb árnyalatokkal feliratozott címke is szinte „megbújik”, még akkor is, ha egyébként elég sok információval zsúfolták tele.

Szín:

Halvány, aranysárga. Megfelelő fényviszonyok között szinte már színtelennek tűnik.

Illat:

Alma és talán zöldalma az elsődlegesen az orrunkba tóduló illat, ami némi levegőzés után felvesz egyfajta száraz pezsgőre jellemző fanyar, szőlős aromát is. Lassan teljesedik ki az illat, a vanília és a tölgyes-fás kissé szúrós fanyarság csak egészen későn érkezik meg, ahogyan a pohárban az italt forgatjuk. Nagyon-nagyon halványan egy kis borsos csípősség is előtűnik.

Íz:

Meglepően csípős az első korty, a chilis íz azonnal körbeér a szájüregben és elsőre minden mást elnyom. Némi idő után aztán megérkeznek a diós és az egzotikus gyümölcsökre hajazó ízek is. A végén pedig határozottan nugátos csokoládéra emlékeztető érzet jelenik meg az ízlelőbimbóinkon, ami – legalább is számomra -,  egészen meglepő a kezdeti határozott csípés után.

Lecsengés:

Van benne valamiféle vaníliás, krémes íz, ami nyilvánvalóan az érleléshez használt első töltésű bourbon hordó hagyatéka, de ezért a könnyed, hosszan tartó ízért hálásabb talán nem is lehetek.  Szép befejezése ez a kortyolásnak.

Összegzés:

Egyértelműen izgalmas és érdekes tétel, ami jól reprezentálja, hogy egy független palackozó mennyire más ízeket, élményeket tud kihozni ugyanabból az alapanyagból, mint amiből a whisky eredeti tulajdonosa dolgozik. Ha valaki megteheti, feltétlenül hasonlítsa össze az eredeti 12 éves kiadással, de ha nincs erre mód, akkor is az ajánlott kategóriába trtozik ez a single malt.

Adatok:
Név: Scapa
Érlelési idő: 12 év
Régió: Island
Palackozó: Gordon & MacPhail

Források:
http://www.gordonandmacphail.com/tastingnotes/distillery-labels/distillery-labels-scapa-distilled-2001-strength-43-781.html

Michael Jackson: Whisky, a scotch és a bourbon világa