Maker's Mark, straight bourbon, tulajdonképpen dupla kritika

Egy vallomással tartozom, én alapvetően nem szeretem az amerikai whiskey-ket. Nekem valahogy minden eddig kóstolt tétel túlságosan üres, híg, vízízű volt, amiben mindössze némi kesernyés mellékízt éreztem ez pedig kevés volt ahhoz, hogy további tapasztalatokat akarjak szerezni velük.

A Maker’s Mark-ra is csak azért esett a választás, mert a kiszemelt ír whiskey elfogyott a bárban, ahol épp ültünk, így ezen kívül csak az igazán kommersz whisky-k maradtak és ez a bourbon. Mivel ehhez még nem volt szerencsénk, ezért úgy gondoltam, hogy érdemes tenni vele egy próbát, ha másra nem is lesz jó, legfeljebb elrettentő példának használhatjuk. Elvégre is, elhivatott bloggerként nem csak finom italokat kóstolunk, hanem olyat is, amit meg akarunk óvni titeket kedves olvasók. (És lesz ilyen is bőven, csak győzzétek kivárni, ittatok már például cseh whisky-t? Én igen… )

(Hogy ne legyen ennyire sötét a kép, az egyensúly kéretlen hirnökeként a Dőlt Betűs Felirat, a Fogadatlan Prókátor, vagy ha úgy tetszik, a Társszerző Jobbik Énje próbál majd botcsinálta Advocatus Diaboli-t játszani, miután az italt - talán méltatlanul - ekéző kísérletei rendre az asztalfiókban végezték.)

Kezdjük némi háttérinformációval, avagy mi is az a straight bourbon? A bourbon olyan whiskey típus, amit legalább felerészben kukoricából erjesztenek és a lepárlás után belülről elszenesített tölgyfahordóban érlelik. A vonatkozó jogi definiciók szerint a straight bourbon megnevezést az az ital kaphatja meg, amit legalább két évig érlelnek a hordókban.

A Maker’s Mark az alábbi összetevőkből áll: 70% kukorica, 16% búza, 14% malátázott árpa.  A búza az, amiben a cikkben tárgyalt whisky különbözik az többi bourbon-től. A lepárló tulajdonosa Bill Samuels 1953-ban elhatározta, hogy olyan whiskeyt fog előállítani, ami kifinomultabb az akkori bourbon-öknél, aminek nincs meg az a forró égető utóíze, mint a versenytársainak.

Hogy ez hogyan sikerült, azt a alábbiakban megtudhatjátok…

Illat:  
Az első benyomást a 45% alkoholtartalom okozza. Ha hagyjuk egy kicsit szellőzni és elillanni a brutális alkoholszagot, akkor némi citrusos illatot is felfedezhetünk az alkohol mellett, ami engem gyermekkorom zselés szaloncukorjára elmékeztetett. nem mondanám kellemetlennek, de valójábn én semmit nem éreztem a szakírók által felfedezett tölgyes, karamellás és gyümölcsös illatokból.

Pedig ott vannak azok. Ha igazán, de igazán próbálkozunk, és hagyjuk elvonulni a kölnis-alkoholos illat-kakofónia Caterpillar-nehézgépeit, lágy tutti-frutti ízű szaloncukoraromák sejlenek fel tönkrenyomorított szaglószerveinkben.

Íz és lecsengés:
Az íze sem hozott többet számomra a fentebb emlegetett tipikus vizes, kesernyés ízeknél, talán az enyhe dohosság volt a plusz, de sajnos ez még kevés volt, hogy megkülönböztető karaktert kapjon az ital. Az utóízben már több árnyalat volt felfedezhető, az alkoholos ízek mellett az zöld dió és a mogyoró íze volt felfedezhető, ami adott egy kis pikáns jelleget az amúgy rövid, gyors lecsengésnek.

Mr. Dőlt Betű nem érti a problémát. Ez olyan, hogy miután a Rambo 2-ben a címszereplőt átkergeti a dzsungelen a napalm tűzvihara, hűsítő balzsamnak érzi a koszos patakvizet, amelybe sikerül az utolsó pillanatban fejest ugrania. Valahogy ilyesformán hat a fenti tutti-frutti aroma utójátékaként jelentkező keserű rágógumi-ízű ipari nyalókajelleg.

Jéggel:
Bár nem támogatjuk a whisky-k jéggel vagy bármi mással való hígítását, de itt most tettünk egy kísérletet.

A magad nevében beszélj, kedves Tamás, néhány esetben nagyon jó kis nyári itóka kerekedik egy jéggel bolondított whiskyből. Igen, még egy bourbon-ből is. Üdvözlettel, a Fogadatlan Prókátor.

Az ital jéggel hűtve, hígítva feljavult kissé. Az illatában előretörtek az édeskés, karamelles, barnacukros jegyek. Az ízében háttérbe szorult az alkohol és megerősödött a nem kellemetlen kesernyésség. Az utóíze pedig határozottan csípős felhangokat kapott. Összességében tehát elmondhatjuk, hogy jót tett az italnak némi jég.

Határozottan jót, amennyiben annak számít, hogy az életúnt redneckeken kívül bárki más számára is fogyaszthatóvá teszi. Polcmelegen sehogy máshogy nem tudom elképzelni a Markot, csak úgy, ha épp akkor vitte el a ruhámat és a motoromat egy baltaarcú, hármasszekrény alak, pirosan csillogó szemekkel. Viszont ha rakunk bele jeget, akkor kellemesen hűvös, kaliforniai paprikaízű löttyöt kapunk, zöldfűszeres-füstös aromákkal. Az Advocatus Diabolit hallották.

Külső:
Nos, a Maker’s Mark külseje az, amiről a legtöbb jót el tudok mondani. Az egyedi, jól megkülönböztethető formájú és igen tetszetős üveg mindenképpen elismerésre méltó, főleg úgy, ha figyelembe vesszük, hogy a lezáráshoz használt vörös viaszba minden üveget külön, kézzel mártanak bele.

Összefoglalva elmondható, hogy ez a whisky többet tud nyújtani az érdeklődők számára a kommersz bourbon-nél, de még minidig messze van attól a kifinomultságtól, amivel a leggyengébb single maltok esetében is találkozhatunk.

Egy próbát azonban mindenképpen megér, főleg ha a körülmények baljós összejátszása folytán egyszer olyan helyzetbe kerül a tisztelt olvasó, hogy csak bourbon whisky-k állnak rendelkezésre. akkor mindenféleképpen ez a helyes választás. De csak jéggel.

És kólával ne igyátok, mert ahhoz drága, és nem jön ki a karaktere, ezt üzeni Nektek a Társszerző Jobbik Énje. Uff.

Adatok:
Név: Maker’ Mark
Érlelési idő: -
Régió: USA, Kentucky

Források, linkek:

Web:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Bourbon_whisky
https://www.makersmark.com/

Egyéb:
Helen Arthur: Ínyencek kézikönyve, Whisky
Michael Jackson: Whisky, a scotch és a bourbon világa

Grant's Family Reserve - Dupla kritika

Forrás: Pixababy

Tamás

A Glenfiddich kifejezés jelentése a szarvas völgye. Ezt a telket vásárolta meg a Grant család 1886-ban, hogy régi vágyukat beteljesítve saját lepárlót alapítsanak. A lepárlót végül tégláról téglára haladva a saját kezükkel építették fel. Ezzel kiválóan mutatva azt az elszántságot, ami tetten érhető a lepárló működésében, az italok népszerűségében mind a mai napig. az pedig már önmagában is komoly jelentőséggel bír, hogy a világon legismertebb single malt whisky a Glenfiddich is a cég termékei  közé tartozik. (Amiről szó is lesz egy önálló cikkben később)

A Grant’s első kiadása 1898-ben született meg és az elmúlt több., mint 100 évben a népszerűsége és ismertsége csak növekedett. Jellegzetes háromszög alakú üvege, jól megkülönböztethetővé teszi az olcsóbb whisky-k között és ez is mutatja, hogy itt valami érdekesebbről beszélhetünk, mint az árkategóriájában szereplő többi ital esetében, mert bár valóban nem drága whisky, de mégis felmutat olyan jellegzetességeket, amik messze túlmutatnak az áránál.

Szín, illat:

Színében a nyári naplementéket idéző világos bronzos árnyalatokat láthatunk, amik előre jelzik, hogy itt egy kellemes, barátságos ital vár ránk.

Az illata nem túl markáns, az első pillanatban inkább az alkoholt érezhetjük, de szerencsére nem túl bántó módon. Egy kis ismerkedés után eltűnnek a gyümölcsös aromák is, itt jelesül a karácsony környékén, a fűtőtesten aszalt narancshéj, szegfűszeggel megbolondított illatát érezhetjük.

A szakavatott kóstolók találkozhatnak még némi tölgyes, szilvabefőttes, mézes illatokkal is.

Íz, utóíz:

Az ízében inkább semleges, legfeljebb egy kis kormos, füstös ízt érezhetünk, én itt nyomát sem találtam a szakértők által megénekelt „krémességnek”. Az utóízek viszont durvább alkoholos csípősséget mutatnak, itt már-már kellemetlennek volt mondható az egész nyelvet beborító csípősség.

Ahogyan a Maker’s Mark esetében, itt is kipróbáltuk jéggel szelídítve is az italt:

Az előző esethez hasonlóan itt is pozitív irányba változott az ital néhány tulajdonsága. Az illatában az alkohol helyett marcipánra emlékeztető és kissé odaégett szilvalekvárra emlékeztető aromák jelentek meg, ami valljuk be sokkal kellemesebb, mint az előbb érzett alkohol. Az ízében itt is előkerült az olajosság és nagyobb szerepet kap az előbb is érzett kormos, füstös ízvilág. Szerencsére a jég az utóízt is megszelídíti kissé, eltűnik a csípősség és előkerülnek a földes, kesernyés ízek.

Ádám

A blog indulása óta foglalkoztat egy “bálás whiskyk” sorozat, melyben a magyar piacon fellelhető belépőszintet kóstolnánk végig. Ez kategória a benzinkutak és a Teszkók polcain az Old Man’s-szel és a Canadian Special-lel indul, s a kocsmai örökzöld Jim Beam-Jack Daniels-Ballantines-Red Label négyesen, valamint néhány, különféle áruházláncok által exkluzív termékként tartott, exotikus csemegén át (jó esetben) a Tullamore DEW-al, a Famous  és a Black Grouse-szal zárul, amelyek magasan lekörözve osztályos társaikat zseniális kapudrogokként szolgálnak a magasabb szintek felé. A Grant’s a William Grant & Sons lepárló-birodalom termékpiramisának legalsó lépcsőfokaként a kategória kiváló reprezentánsa.

Nagyjából ezekkel az elvárásokkal kezdtem kóstolni is.

Az illata nem lepett meg különösebben. Mint minden fiatalabb viszki, ez is egy erősebb, alkoholos lórúgással indított, de később meglepett némi fűszerességgel
szegfűszeg?
is, még ha ez nem is markáns, sem nem meghatározó jegye. Nem az illatáért szeretjük, na.

Íze nem nagyon van. Miután azt csináltuk vele, amit a kóstoláskor szoktunk, rádöbbentem, hogy ennél az italnál ez felesleges; ennyi erővel mosogatólevet is gargarizálhattam volna. Le kellett nyelnem a kortyot ahhoz, hogy egy pillanatra, érdekes, kicsit kesernyés, sajtos, fűszeres érzeteim legyenek, de az a korty friss kenyér falatjához méltón kellemes, telt érzést adott.

A lecsengése az illatához mérhető: érzete van inkább, mint jellege, s az acetonos maró érzet helyett forró bizsergést hagy a nyelven. Belépőszinű, ülésfűtött kínai masszázsfotelt kell elképzelni, amelyben a motor és a fűtőszál teljesítményét is túltolták, még is jó benne ülni egy kimerítő nap után.

Jéggel némileg, de nem jelentősen más az élmény, az általános alkoholgőzt elnyomva grillázsos, karamellés illatokat hozott elő az italból, amihez hasonlót frissensült, tálca zserbók közelében érezni. Az első korty után azért lehűlt kissé az első lelkesedésem is, ugyanis az illat-kakofóniából ide már nem sok jött át; a jég az erővel együtt a jelleget is kiveszi az italból. Érdemes lehet hűvös vízzel is próbát tenni, ugyanis miután a jégkocka feloldódott, a pohár pedig kapott egy kis levegőt , nagyon szépen csúszott az utolsó korty.

Összességében ha a csak négy rugóm lenne egy üveg whiskyre, gondolkodás nélkül ezt venném... de mindenképp pakolnék mellé valami mókusvizet.

Johnnie Walker Green Label

Tudnivaló, hogy ezt a blogot félig meddig magunknak írjuk. Ilyenformán pedig olyan strukturálatlan, zsigerekből szóló írások is rákerülhetnek olykor, amelyek nem a kóstolt italok által okozott érzetek teljességét vagy a választott téma szakszerűségét, hanem a blog szempontjából releváns, akár spontán élményeink esszenciáját próbálják átfogni. Most következő soraim is effélének tekintendők: a Romkert polcain fellelt Green Label whisky által ihletetten, egy görbe este jutalomjátékaként kerültek a billentyűkre, és nem volt szívem az általuk közvetített gondolatok nyers őszinteségét utólagos szerkesztéssel tompítani.

Olyan intenzív élmény volt, hogy muszáj azon melegében megírnom.

Akkor is, ha nem lesz összefüggő. Akkor is, ha az itthon magamba döntött Monkey Shoulder kell ébren tartsa bennem a szesz démonát.

A Romkert kellemes hely, ha valaki whiskyt akar inni. Jó idő esetén annak minden pozitívuma kiélvezhető a szabad levegőn, Glenfiddichből teljes sorozatot árulnak, és olyan különlegességek is akadnak a polcon, mint a 12 éves Glenfarclas, az Oban, vagy épp a Green Label Johnnie Walker, amely ezen írás témáját is képezi. Nem akartam én viszkizni, komolyan, egy pohár sörben állapodtunk meg, de éreztem én, hogy ha az üvegbe zárt avarillat Green Labellel találkozom, nem fogok tudni ellenálni. Egy ideig mondjuk sikerült… az itallapon nem szerepelt, a tehetségesek pedig tíz perc alatt sem tudták kirakni, mennyiért adják.

Nem volt lényeges.

A csupa szív, tölgyerdő-avarséta zöldcsíkost ki nem hagytam volna. Legalább tizenöt éves pure malt kutyulék, alkotórészei jó részét már nem kapni, üvegje ritka mint a fehér holló; s ha valaki egyszer-egyszer hozzájut, nem érzi, hogy blended whisky-t iszik, pláne nem Johnnie-t, melynek vöröscímkés verziójától világok választják el.

Nagyon zsenge, földszagú aromája van, egy picike szénnel, mintha valami orvosságos üveget szagolgatnék. De olyat, amelynek minden szippantása kipurgálja belőlem a rosszat, mint Aragornnak az Athelas, Son_Gokunak a Senzu-bab vagy Gorduinnak a felcsercsarab. Jó. Akkor is az volt, mikor a RAM Vakvarjúban egy levéldarab kiséretében kortyoltam az elsőt. Beleesett. Nem zavart.

Nem is karcolt, csak egy picit. Szén volt benne, szén, nem füst. Nem tudom, hogy csinálták, zseniálisak, földötörténetet alkottak üvegbe zárva, ami állapot volt inkább, mint esszencia. Európai kelta-dzsinn, ami nem szereti, ha megzavarják. Ezt jelezte az is, hogy kinyitás után nem sokkal gumibogyó szörp lett belőle, nem tudta már velem feledtetni az ugyanolyan-szép lányokat…  pedig ezt a csodát percekkel azelőtt, frissen kitöltve simán hozta.

Mondják, az igazi csodák a komfortzónádon kívül várnak rád. Ha ez így van, akkor igazi tejjel-mézzel folyó Kánaánnak kell annak lenni, ahonnan állandóan csengő kacajú hurik hívó szava hallik. Olyasféle, mint azé a barna hajú, bőrdzsekis angyalé, aki dévaj pillantással kísérte, ahogy átvettem a tizenkét éves Glenfiddichemet a pultostól. Olyat akartam kapni, amivel tudom, mit kezdjek, amitől tudtam, mit várjak, az élet mégis tartogatott meglepetést, amelyet kiaknáztlan kellett hagyjak. Szar ügy.

És mivel már a harmadik MajomVáll nyomja a májam, és kezdek bebaszcsizni, a Glenfiddich érzeteit zanzásítva kapjátok. Van belőle annyi, mint a szemét, így van időm, hogy folyamként hömpölygő Speyside-i sorozatom részeként terjedelmes összehasonlító cikket tervezzek a különféle évfolyamokból.

Fogyasszátok egészséggel és mértékkel.

 Oké. Valójában mit is ittam?

A Johnnie Walker Green Label egy 43%-os, vetted (vagy más szóval blended) malt whisky, amelyet kizárólag (!) 15 éves malátaviszkik párlatából kevernek, így a blended kategória legtöbb képviselőjével szemben nem tartalmaz gabonawhiskyt. Az összetevők listája impozánsnak mondható: Talisker, Linkwood, Cragganmore és Caol Ila. Ha összeadjuk, hogy a számban már ezek 10-12 éves verzióitól is külön-külön összefut a nyál, és a zöld címke csak gondosan válogatott és kimért elegyükre kerülhetett, adódik a konklúzió: mindenképp kóstolja meg, aki hozzájut...

Ez utóbbi viszont némi nehézséggel jár majd: a Green Label forgalmazását ugyanis néhány éve az egész világon megszüntették, mivel bizonyos összetevői elérhetetlenné váltak. (Érdekesség, hogy a tengerentúlon idén ismét piacra dobtak belőle egy limitált sorozatot.) Helyette a kormegjelölés nélküli Gold, vagy a némileg alacsonyabb kategóriában elhelyezkedő Black Label kiadásokat találhatja az érdeklődő... vagy ha igazán szerencsés, itt-ott még fellelhet belőle egy üveggel.

Jó kincskeresést mindenkinek!