Folytatódik a Whisky Show 2015-ös kóstolásainkat feldolgozó cikkorozat. Ádám szörpikedvelő ízlelőbimbói a rendezvény különféle pontjain két, skót Felföldről származó tételben is lubickolhattak: Original Glenmorangie és 21 éves Glenfarclas. Mindkettőre jellemző, hogy a könnyed, gyümis, Speyside-szerű ízvilágot, és a Highland-i komplexitást sikerült ésszerű áron ötvözniük, és mindketten az este lokális csúcspontjaiként hatottak.

Glenfarclas 21

Forrás: The Whisky Exchange

A tizenöt éves verzióját életem egyik legkellemesebb, spontán italélményeként tartom számon, így fokozott érdeklődéssel álltam neki a 21 éves kiadásnak.

Illata lágy gabonával indít, amit kis pihenő után zöldalmás jegyekkel gazdagít. A 15 éves kiadásnál több gyümölcsösségre emlékszem, talán ez az egyik olyan eset, amikor a nagyobb életkor már nem feltétlenül jelent jobb minőséget is. Jellegében tér el a két ital.

Íze kicsit furcsa: édeskés salátát képzeltem el, némi kávé kíséretében, de egyáltalán nem volt kellemetlen. Ellenben kellően olajos hatású, aki az ilyesmit szereti, az itt meg fogja találni a számítását.

Lecsengésében finom csokoládét és harmatos zöld mezőt ad, nagyon enyhe füstöség kíséretében. Itt már szépen kijön a Felföld, ha valaki több tájegységet felölelő élményt akar, vagy csak simán inna valami igényeset, annak melegen ajánlott. 

De csak ha hajlandó ennyit rászánni.

Glenmorangie Original 10

Forrás: The Whisky Exchange

Tamás mindent leírt, ami leírható, de engedődjön meg egy rövid másodvéleményt megfogalmaznom, ha más nem, azért, hogy az előzőt megerősítsem. Vodka- és abszintfogyasztó barátomon teszteltem az elméletem, mely szerint a 10 éves Glenmorangie igazi, alacsony árkategóriás konverter-whisky. (A konverter-whisky olyan ital, amely alkalmas arra, hogy whisky-rajongóvá tegyen egy szkeptikust.) Az egyelemű mintám alapján eredmény némileg felemás: konvertálni ugyan nem sikerült az illetőt, de azt mondta, közelebb került ahhoz az ájult tisztelethez, amellyel mi szeretjük és wannabe-szakértjük ezeket a párlatokat.

Glencair-poharunkba beleszippantva némi alkohol-kísérte vaníliás-citrusos gyümölcsaromát érezhetünk, nagyon komplex, nagyon sokféle. A barátom mellettem fel sem fogta, mi történt vele, inkább belekortyolt gyorsan, ezzel elveszítve a hosszantartó levegőztetés eredményezte lágyulást. Érdemes kivárni.

Én inkább forgattam kicsit a whiskyt a számban, keresvén a pohár oldalán lassan végigforgó, viszkózus folyadék olajosságát. Amellett, hogy abból nem találtam sokat, a Glenmorangie esetében mindenképp érdemes ízvilágról is beszélni. Steril, gabonás ízeket éreztem enyhe csípéssel; gyümölcsös jellegett egyedül a nyelvem alá engedett apró félkorty hordozott, ahol érdekes módon leginkább az eper dominált... de a csípés erősödésével egyre sürgősebbé vált, hogy lenyeljem a kortyot.

Amikor beüt az utóíz, gondolatban észak felé nézel, ahol a Skót felföld hegycsúcsai az atlanti áramlatok ködébe vesznek. Markáns, karakteres: amellett, hogy a fenti érzetek rendre visszaköszönnek, édeskés-mustáros csípés kísérte a bizsergető torokérzést. Az egészet megkoronázandó pedig még a nyelv tövét is bekormozza, hogy az se csalódjon, aki az ilyesmit szereti.

Egyre jobban adja ez a Highland régió, valami ilyesmi hangja lehet a seggemet takaró tojáshéj földet érésének.